Hat hónappal később, egy meleg tavaszi reggelen visszatértem a Myers Parkbeli házba.

A házat addigra eladtuk; a bírósági megegyezés értelmében a vagyon fele-fele arányban oszlott meg, de mivel a bizonyítékok alapján Nathan kizárólagos felelőssége volt a házasság felbontása és a pénzügyi károkozás, a jogi költségek nagy részét ő fizette.

A költöztetők már elvitték a maradék holmikat is. Az ingatlan teljesen üres volt, a falak fehérek, a padló tiszta.

Felmentem a lépcsőn a fenti gyerekszobába.

A zsályazöld falak még mindig ott álltak, de a kiságy már nem volt ott. Csak egy üres sarok maradt utána. Megálltam a szoba közepén, mély levegőt vettem, és a kezemmel átsimítottam a hasamat. A fájdalom, ami a fiunk elvesztése miatt a lelkemben fészkelkedett, soha nem fog teljesen elmúlni; egy anya nem felejti el a gyermekét, akit kilenc hónapig hordott a szíve alatt. De a gyász most már nem a sötétségről szólt, hanem az emlék tiszteletéről.

Letérdeltem a padlóra, és a sarokba lehelyeztem egy kis fakoszorút, amelyet friss fehér liliomokkal díszítettem.

– Elnézést… szabad? – hallottam egy lágy hangot a hátam mögül.

Megfordultam. Maya, Nathan egykori asszisztense állt a nyitott ajtóban. A kezében egy kartondoboz volt, tele azokkal a személyes iratokkal és feljegyzésekkel, amelyeket még a cégtől hozott el a számomra, mint kulcsfontosságú tanú.

– Szia, Maya – mondtam, miközben feltálltam. – Köszönöm, hogy elhoztad.

Maya belépett a szobába, és a dobozt letette a padlóra. Körülnézett az üres helyiségben, majd szomorúan elmosolyodott.

– Sajnálom, Rebecca. Mindent, ami történt. Amikor elküldte nekem a kórházi üzenetet… nem akartam elhinni, hogy Nathan képes volt ilyesmire. De örülök, hogy kiállt magáért.

– Nem volt más választásom, Maya – mondtam, és a hangom szilárd volt. – Az ember tűr egy ideig a szeretetből és a hitből. De amikor a szeretetet arra használják, hogy eltiporják, akkor meg kell találni a saját hangunkat.

Maya bólintott, majd elbúcsúztunk egymástól.

Amikor kiléptem a házból a délutáni napfénybe, a kulcsot utolsó alkalommal fordítottam meg a bejárati ajtó zárjában. Nem néztem vissza. Beültem az autómba, elfordítottam a gyújtáskulcsot, és elindultam a jövő felé.

A város tágas volt, az utak szabadok voltak, és én tudtam: bár a vihar mély sebeket hagyott maga után, a lelkemben mostantól kezdve egyetlen idegen sem mondhatja meg, hogy hova tartozom, és hogyan kell élnem az életemet. Újra önmagam voltam – szabadon, erősen és legyőzhetetlenül.