– Én… én csak vicceltem! – dadogta Brittany, és a magabiztossága utolsó morzsái is elpárologtak. A térdei teljesen felmondták a szolgálatot, és félig a pultnak dőlt, a kezével a levegőben kapkodva. – Mrs. Reed… kérem… én nem tudtam… Ha tudtam volna, hogy… hogy maga az… soha nem mertem volna…

– Pontosan ez a baj, Brittany – mondtam, miközben a szemébe néztem, és megláttam benne mindazt, amit Arthurral negyven éven át próbáltunk elkerülni a gyerekeink nevelésében. Azt a fajta ürességet, amely azt hiszi, hogy az érték a ruhák címkéjében, a pénztárca vastagságában vagy a pozícióban rejlik, és nem abban, hogyan bánunk egy másik emberrel, legyen az bárki a világon. – Te nem azért tiszteltél volna meg engem, mert ember vagyok. Azért tiszteltél volna meg, mert megtudtad, hogy én vagyok a főnök. És ez a különbség az igazi elegancia és a közönséges pózolás között.

A boltban lévő idős vásárló ekkor halkan, de hallhatóan felnevetett, és elégedetten bólintott egyet.

– Patricia, intézkedjen a biztonságiakkal, hogy Brittany kísérjék ki a személyzeti öltözőbe, hogy összegyűjthesse a holmiját – mondtam, majd megfordultam, hogy elhagyjam a pultot. – És gondoskodjon arról, hogy a neve felkerüljön a belső adatbázisunk feketelistájára. Egyetlen franchise-üzletünkbe vagy partnercégünkhöz sem vehetik fel soha többé.

– Azonnal intézkedem, Mrs. Reed – felelte Patricia, és már intett is a biztonsági szolgálat két egyenruhás munkatársának, akik diszkréten léptek elő a bejárat közeléből.

Brittany ekkor már sírt. A drága sminkje elmaszatolódott az arcán, a drága kosztümje – amit valószínűleg részletre vagy a dolgozói kedvezménnyel vett, hogy elhitesse magával a felsőbbrendűségét – most hirtelen hitványnak és nevetségesnek tűnt rajta. Utánunk akart vetélkedni, de a biztonságiak határozott, de udvarias mozdulattal megállították.

– Kérem, hölgyem, kövessen minket – mondta az egyikük csendesen.

Kiléptem a butikból a délutáni napsütésbe. A levegő friss volt és hűvös. A régi Honda ott állt a sarkon, pont úgy, ahogy reggel leparkoltam. Nem volt benne semmi hivalkodó, semmi olyan, ami felhívta volna magára a figyelmet. Csak egy autó volt, ami elvitt oda, ahová akartam.

Ahogy beültem a volán mögé, a táskámban vibrálni kezdett a telefonom. A kijelzőn Ethan neve fénylett. Nyilvánvalóan Brittany már hívta is, sírva, hisztériázva, beszámolva arról, hogy a csúnya, szegény anyós, akit ő a temetésen kigúnyolt, valójában kirúgta őt az állásából, és tönkretette a tökéletesnek hitt kis világát.

Hagytam, hogy csörögjön. Nem vettem fel azonnal.

Először elindítottam a motort, amely csendesen és megbízhatóan duruzsolt a háttérben. Az ablakon át még egyszer visszanéztem a butik nagy üvegajtajára, amely mögött a karrierista, beképzelt menyem éppen a dobozaiba pakolta a személyes tárgyait, miközben a kollégák némán, együttérzés nélkül figyelték.

Arthurra gondoltam. Arra a napra, amikor fiatalon, két üres kézzel, de hatalmas álmokkal megkezdtük az utunkat. Arra tanított, hogy a pénz eszköz, nem pedig korona; a ruha arra való, hogy védjen, nem pedig arra, hogy másokat eltapossunk vele; a vagyon pedig nem arra való, hogy lenézzünk másokat, hanem arra, hogy csendben, méltósággal segítsünk ott, ahol kell, és hogy megőrizzük a lelkünket akkor is, amikor a világ a csillogást imádja.

Brittany most megkapta a leckét, amit én a temetésen kaptam tőle: hogy a világ nem úgy működik, ahogy a felszínes álmai szerint elképzelte.

Végül megnyomtam a hívásfogadó gombot a kormányon, és a fülemhez emeltem a telefont.

– Igen, Ethan? – mondtam nyugodtan, miközben rátapostam a gázra, és elindultam hazafelé, a csendes, békeséggel teli otthonunk felé, ahol Arthur emléke még mindig ott élt minden egyes falban, minden egyes könyvben, és minden egyes megőrzött értékben.

A vonal túloldalán Ethan lihegve, kétségbeesve kezdett beszélni, de én már pontosan tudtam, mit fog mondani. És azt is tudtam, hogy ideje lesz egy komoly beszélgetést folytatni a fiammal arról, hogy mi is az az igazi élet, ami a csillogó logók mögött rejtőzik.