– Ez a legnagyobb bűnöd – felelte Adrián hidegen. – Hogy számodra a tisztelet és az emberség nem alanyi jogon jár. Számodra az emberi méltóság csak akkor létezik, ha az illető mögött egy milliárdos cégbirodalom áll. Ha Sofía valóban egy vagyontalan, árva lány lett volna, ma éjjel a földön hagyod vérezni, és holnap reggel kidobod az utcára, miután elvetted tőle az utolsó fillérjét is.
A szálloda vezérigazgatója, aki eddig a fal mellett lapult, most remegő kézzel próbált Adrián közelébe férkőzni: – Reyes úr… engedje meg, hogy a szálloda vezetése nevében a legmélyebb bocsánatkérésünket fejezzük ki! Azonnal hívtuk a rendőrséget, a mentőket, a biztonsági kamerák felvételeit lefoglaltuk és zároltuk az ön jogászai számára…
– Elkésett, igazgató úr – vágta el a szót Adrián, rá sem nézve. – Amikor beléptem az ajtón, maga nem a bántalmazott lányt védte, hanem Mrs. Robles asztalához igyekezett a pezsgővel. A Metropolitan Szállodalánc igazgatótanácsának elnöke a jövő heti közgyűlésen megkapja a felvételeket. Kétlem, hogy a jövő hónapban még ebben az irodában fog ülni.
Az igazgató szája tátva maradt, az arca elszürkült.
Adrián ekkor Sofíához fordult. Megfogta a lány hideg kezét. – Menjünk, kicsim. A kocsi a bejáratnál vár.
Sofía bólintott. Mielőtt elindult volna, megállt Javier előtt. A férfi némán, könnyeivel küszködve nézett rá, miközben az ujjai között forgatta a saját arany karikagyűrűjét.
– Ne tartsd meg a virágot – mondta Sofía halkan, a mellkasára mutatva.
Javier lepillantott a fehér rózsabimbóra. Amikor felnézett, Sofía már elengedte a kezét. A lány nem nézett hátra. Nem nézett a vendégekre, akik most zavartan, szégyenkezve húzódtak félre az útjából. Nem nézett Carmenre, aki a szék karfájába kapaszkodott, hogy el ne ájuljon a döbbenettől. Csak Adrián mellett lépkedett, lassan, méltóságteljesen, miközben a szakadt menyasszonyi ruha uszálya végigsöpört a hideg márványon.
Ahogy a bálterem hatalmas, kétszárnyú tölgyfa ajtaja bezárult mögöttük, odakint a hűvös éjszakai levegő megcsapta Sofía arcát. A szálloda előtt három fekete luxusautó állt járó motorral, a sofőrök azonnal kinyitották a középső jármű ajtaját.
Sofía beült a hátsó bőrülésre. Amikor az ajtó tompa, biztonságos puffanással becsukódott, és a külvilág minden moraja megszűnt, a benne lévő gát végleg átszakadt. A kezeit az arcára szorította, és a válla rázkódni kezdett a zokogástól.
Adrián mellé ült, átkarolta a vállát, és csendben hagyta, hogy a lány kisírja magából az elmúlt hónapok összes elfojtott félelmét, megaláztatását és a ma este elviselhetetlen árulását.
– Vége van, Sofía – suttogta a férfi, miközben a lány haját simogatta. – Vége van. Soha többé nem érhetnek hozzád.
A Reyes Alapítvány magánklinikáján az éjszaka csendes volt és steril. Dr. Alarcón, Adrián személyes orvosa gondosan ellátta Sofía felrepedt ajkát, fertőtlenítette a zúzódásokat az alkarján, és jeges borogatást tett a duzzadt arccsontjára. A röntgenfelvételek megerősítették, hogy nincs csonttörés, de az orvos szigorú, negyvennyolc órás ágynyugalmat és teljes stresszmentességet írt elő.
Hajnali három óra volt, amikor Sofía egy kényelmes pamut köntösben leült az elnöki lakosztály teraszán. A város fényei aranyló szőnyegként terültek el a lábai előtt, a távolban a hegyek sötét sziluettje rajzolódott ki az éjszakai égbolton. Egy csésze meleg hársfateát tartott a kezében.
A teraszajtó halkan kinyílt, és Adrián lépett ki egy vastag bőrmappával a kezében.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte a férfi, leülve a szemközti kerti székbe.
– Túl sok minden kavarog a fejemben – felelte Sofía, és a teáscsészét nézte. – Amikor tizenegy éves voltam, és anya ott feküdt a Szent Mária kórház intenzív osztályán, pontosan így éreztem magam. Hogy a világ túl nagy, túl kegyetlen, és nekem nincs helyem benne.
Adrián arcán mély szomorúság futott át. – Sajnálom, Sofía. Talán hibát követtem el, amikor beleegyeztem a diszkrécióba. Ha az első naptól kezdve a nevemet adom neked a nyilvánosság előtt, a Robles család soha nem mert volna így bánni veled. Meg akartalak védeni a sajtótól, a pletykalapoktól, a családom régi ellenségeitől… de közben kiszolgáltatottá tettelek egy sokkal alattomosabb ragadozónak.
– Nem a te hibád, apa – rázta meg a fejét Sofía határozottan. – Én akartam így. Azt akartam, hogy Javier engem válasszon. Nem a Reyes-vagyont, nem a kapcsolatokat. Csak engem, Sofíát, a dokumentum-restaurátort, aki szeret régi könyveket javítani, és aki egy egyszerű lakásról álmodott. Tudni akartam, hogy önmagamért vagyok elég.
– És több mint elég vagy – mondta Adrián, és a hangjában határtalan büszkeség csengett. – De Javier vak volt ahhoz, hogy ezt meglássa. És a vaksága a legveszélyesebb fajta: az a fajta, amelyik kényelemből fakad.
Sofía a bőrmappára pillantott. – Mi van abban?
Adrián kinyitotta a mappát, és átnyújtott egy halom hivatalos, pecsétes dokumentumot. – A feljelentést a rendőrség hivatalosan iktatta. A videófelvételek, kiegészítve Javier unokatestvérének, Danielának a tanúvallomásával, valamint a két pincér nyilatkozatával, nem hagynak kétséget afelől, mi történt. Carmen Robles ellen súlyos testi sértés, rablási kísérlet és személyes szabadság korlátozása miatt indult eljárás. Az ügyészség már kora reggel elrendeli a letartóztatását, tekintettel arra, hogy a szökés és a tanúk befolyásolásának veszélye fennáll.
Sofía lassan végigsimította a papírlapok szélét. – És a Robles Vállalat?






