A düh, ami bennem fortyogott, elborított minden gondolatot. Nem néztem többé a fényűző bálteremre, a kristálycsillárokra, a vendégekre. Csak a húgomra néztem – arra a nőre, aki a saját véremet adta el a pénzért.
Elindultam felé. Wyatt már elengedte Celeste karját, és hitetlenkedve, megtörve hátrált. A biztonsági emberek megpróbáltak közbelépni, de Eli apjának a nevére és a földön fekete tokra hivatkozva azonnal megálltak.
– Te nem vagy a testvérem – mondtam Celeste elé érve, és a hangom olyan hideg volt, mint a téli tenger. – Te egy szörnyeteg vagy.
Celeste még ekkor sem vesztette el a gőgjét. Hátravetette a fejét, és a menyasszonyi ruhájának a szélét igazgatva gúnyosan így szólt: – És mihez kezdesz, bátyám? Elbörtönöztetsz? Egy esküvő napján? Ugyan már! A pénz és a befolyás mindent elsimít! Holnapra a bíró a zsebemben lesz!
– Nem, Celeste – mondtam, és a zsebemből előhúztam a telefonomat, amelyen már futott egy élő közvetítés. – Nem a bíróság fog elsimítani semmit. Nézz csak hátra a kivetítőre.
A bálterem végében lévő gigantikus vásznon hirtelen eltűntek a fehér pünkösdi rózsák. Helyette a rendőrség hivatalos, valós idejű szervere és a bírósági letartóztatási parancs képe villant fel – pecsétekkel, aláírásokkal, és azzal a pénzügyi átutalási bizonylattal, amivel Celeste közvetlenül kifizette az apámat és Eli apját a három évvel ezelőtti „baleset” napján.
A kivetítőn alul egy sáv futott: CELESTE AURELIA – LETARTÓZTATÁS BŰNSZERVEZETBEN ELKÖVETETT SÚLYOS TESTI SÉRTÉS ÉS ZSAROLÁS MIATT.
Celeste arca hirtelen krétafehér lett. A híres gyémántok a fülében hirtelen nevetségesnek tűntek a torzult, rettegő vonásai mellett. – Nem… ezt nem teheted meg! Ma van az esküvőm! Én vagyok a menyasszony!
A bálterem bejáratánál hirtelen két egyenruhás rendőr lépett be. Nem siettek. Tudták, hogy nincs szükségük sietségre.
– Ms. Celeste Aurelia? – kérdezte a vezető tiszt hűvös, hivatalos hangon, miközben a bilincs előkerült a zsebéből. – Letartóztatjuk súlyos testi sértés, kiskorú veszélyeztetése és pénzmosás vádjával. Minden, amit mond, felhasználható a bíróságon.
A vendégek közül az elsők hirtelen elfordultak. A milliomosok, akik eddig az éljenzésükkel ünnepelték a menyasszonyt, most úgy menekültek a kijárat felé, mint a süllyedő hajóról a patkányok. A tizenötezer dolláros dizájnerruha, a drága pezsgők és a luxusautók egy szempillantás alatt elvesztették minden értéküket.
Celeste sikoltott egyet, amikor a bilincs rákerült a csuklójára. – Engedjetek el! Wyatt! Segíts már! Hát nem látod, mit művelnek velem?!
Wyatt odanézett a feleségére – vagyis a letartóztatott bűnözőre –, de egyetlen szót sem szólt. Csak lassan elfordította a fejét, leült a főasztal egyik székébe, és a kezébe temette az arcát. A házassága, aminek a csillogásáról álmodott, alig néhány óra alatt egy börtöncellává változott.
A rendőrök kivezeterék Celestét a bálteremből. A selyemruhája alja megakadt a márványpadlón, a gyémánt ékszerei pedig halkan csörömpölve potyogtak le a földre, mint a hamis illúziók.
A teremben hosszas, mély csend uralkodott.
Letérdeltem Sophia elé. A kislányom még mindig állt – a lábai ugyan remegtek a szokatlan terheléstől, de a tartása olyan büszke volt, mint egy igazi harcosé.
– Jól vagy, kicsim? – kérdeztem, és a könnyeim szabadon folytak le az arcomon.
Sophia bólintott, és a karjait a nyakamba fonta. – Igen, Apa. Jól vagyok. Végre… végre szabad vagyok.
Eli, a fiú, ott állt mellettünk, a kezeit a zsebébe dugva. – Köszönöm, Eli – mondtam, miközben felnéztem rá. – Megmentetted a lányomat. Megmentetted a családunkat.
Eli elmosolyodott – egy olyan őszinte, nyílt mosollyal, ami fényesebb volt a bálterem összes kristálycsillárjánál. – Nem én mentettem meg, uram. Ő mentette meg saját magát. Csak kellett valaki, aki segít neki felállni.
A távolban a Csendes-óceán hullámai lassan csapkodták a Santa Barbara-i sziklákat. A naplemente narancssárgára festette az eget, és a bálterem ablakain át beszűrődő tavaszi szellő elűzte a múlt minden sötét árnyékát.
Sophia a kezemet fogva, lépésről lépésre, saját maga indult el a bálterem kijjárata felé. Nem volt szükségünk többé kerekesszékre, nem volt szükségünk csillogó bálokra és hamis rokonokra. Csak egymásra voltunk szükségünk. És ez a séta – az első lépések a szabadság felé – volt a legszebb ajándék, amit az élettől kaphattunk.