– Értem – mondtam végül, miután az asztalnál csend lett. A hangom olyan hűvös volt, hogy Diane egy pillanatra meglepetten pislogott. – Ha Michaelnek és Laurennek ekkora szüksége van a házra, és ti mindannyian egyetértetek ebben, akkor nem fogok útjába állni a boldogságuknak.
Evan arca felderült. Valószínűleg azt hitte, hogy könnyebb győzelmet aratott, mint amire számított.
– Látod, anya? Megmondtam, hogy Claire okos nő. Megérti, hogy a család az első.
– Igen, Evan – feleltem halvány mosollyal, miközben felálltam az asztaltól. – Mindig is fontos volt számomra a család. Különösen az, hogy mindenki a saját lábán álljon.
Aznap éjjel nem aludtam a hálószobában. Kivettem egy lakosztályt a belvárosi szállodában, de előtte még meghúztam az első komoly lépést. Felhívtam a lakásbérbeadó ügynökséget és a bankszámláimat kezelő pénzintézetet. Mivel a bérleti szerződés kizárólag a nevemen volt, és a számlák is az én cégemhez tartoztak, a jogi helyzet kristálytiszta volt: a ház, a szolgáltatások, a bútorok, sőt, még az internet is az én tulajdonomat képezte, vagy közvetlenül az én nevemre volt bejegyezve.
Két nappal később, pontosan délelőtt tíz órakor, egy hatalmas költöztető teherautó állt meg a felhajtón.
Diane és Evan éppen a nappaliban kávéztak, amikor a munkások határozott léptekkel bevonultak a házba. A vezérük, egy magas, kopasz férfi kezében egy mappával odalépett Diane-hoz.
– Jó napot! Azért jöttünk, hogy elszállítsuk a bérlő tulajdonában lévő ingóságokat – mondta hivatalos hangon.
Diane felpattant a székéből, a kávéja csaknem kiloccsant.
– Mit képzelnek?! Mit csinálnak? Ezek a bútorok a mi… azaz a mi otthonunk részei!
– Nem, hölgyem – felelte a férfi, miközben felmutatta a papírokat. – Ezeket a tárgyakat Claire Miller vásárolta és fizette ki. A megbízása értelmében mindent el kell szállítanunk a raktárába.
Evan rohant elő a dolgozószobából, az arca vörös volt a dühdtségtől.
– Mi ez a hülyeség?! Claire, hívnod kell őket, hogy takarodjanak innen! Ez a mi házunk!
Megjelentem a bejárati ajtóban, a kezemen a kabátommal, miközben a munkások éppen a drága olasz bőrkanapét emelték fel. Nyugodtan néztem a férjemre.
– Nem a tietek, Evan – mondtam csendesen, de határozottan. – Ez az én házam volt. Pontosabban, amíg én fizettem a havi 12 000 dollárt. De mivel tegnap aláírtam a bérleti szerződés felmondását, és bejelentettem a közüzemi szolgáltatóknak a számlák lezárását, ez a hely holnaptól egy üres, fűtetlen és áram nélküli épület lesz.
Diane sikoltott egyet, és az arcához kapta a kezét.
– Megőrültél?! Hová fogunk menni? Michael és Lauren holnap akarnak átköltözni!
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy Michael és Lauren saját lábra álljanak, ahogy te is mondtad, Diane – válaszoltam, miközben a táskámat a vállamra vettem. – Hiszen mindannyian annyira okosak és rátermettek vagytok. Biztos vagyok benne, hogy találtok magatoknak egy másik helyet.
Evan döbbenten bámult rám.
– Te… te felmondtad a bérleti szerződést? Pénz nélkül hagysz minket?
– Nem titeket hagylam pénz nélkül, Evan – mondtam, miközben az ajtó felé indultam. – Én csak visszavettem azt, ami az enyém volt, és abbahagytam a szívességet, amit eddig értékelni sem tudtatok. A válóperes papírokat pedig a jövő héten küldi az ügyvédem. Jó szerencsét a családi fészekrakáshoz!
Amikor bezártam magam mögött az ajtót, a mögöttem hallatszó dühös kiabálás és kétségbeesett veszekedés már nem érdekelt. A levegő friss volt, a szabadság íze pedig édesebb, mint valaha.






