Két héttel később a régi irodámban ültem, a harminckettedik emeleten. A napfény gyönyörűen áradt be az üvegablakokon, megcsillanva az asztalomon álló friss kávésbögrén és a saját nevemre szóló, hivatalos névtáblán: Claire Bennett, Vezető Auditőr és Vagyoni Jogi Tanácsadó.
A telefonom megcsörrent. Egy ismeretlen, nemzetközi szám volt.
Tudtam, ki az. Felvettem.
– Claire? – hallatszott Ethan hangja a vonal túlsó felén. Zihált, a háttérben valamilyen idegen reptér hangjai szűrődtek át, és a magabiztossága utolsó morzsái is eltűntek a hangjából. – Claire, kérlek… hallgass meg! A számláimat zárolták! A bankok nem engednek hozzáférni semmihez! Az anyám azt mondja, ki akarnak lakoltatni a lakásból! Mi történt?! Hogy csináltad ezt?!
Kinéztem az ablakon, a város toronyházaira, amelyek tompán ragyogtak a délutáni fényben.
– Ethan – mondtam, és a hangom teljesen egyenletes volt, mindenféle düh vagy fájdalom nélkül. – Elfelejtetted az aranyszabályt, amit az első napon kellett volna megtanulnod tőlem.
– Milyen szabályt?! – kiabált a telefonba.
– A számok nem hazudnak – válaszoltam halkan. – És ha valaki rosszul könyvel, végül mindig a saját cellájában találja magam. A válóperünket elfelejtheted… mert hivatalosan soha nem is voltunk házasok. De a vagyonelkobzás az igaz. Élvezd a külföldi utat, Ethan. Mert amikor visszajössz, a celládban már készítheted a következő évi adóbevallásodat.
Letettem a telefont.
Az irodában csend volt. Olyan tiszta, tökéletes csend, amit csak a pontosan egyező számok tudnak adni. Felálltam, megigazítottam a blúzomat, és elmosolyodtam. Visszatértem. És ezúttal senki sem vehette el tőlem sem a nevemet, sem a jövőmet. Csendben, méltósággal, otthon.






