A butikban hirtelen olyan csend lett, hogy a levegőt is vágni lehetett volna. A távoli légkondicionáló halk búgásán kívül semmi sem hallatszott. Brittany arca, amely az imént még a gúnyos magabiztosság álarcát viselte, most hirtelen kifakult, mint egy rosszul rögzített fénykép a déli napsütésben. A szeme kitágult, a szája pedig apró, némán mozgó O betűvé formálódott.

– Mrs… Mrs. Reed? – dadogta, és a hangja most először bicsaklott meg. A telefonja még ott lógott a fülénél, a vonal túlsó végén lévő ismeretlen barátnője valószínűleg épp azt kérdezgette, mi történt, de Brittany ujjai elzsibbadtak, és a készülék szinte magától csúszott ki a kezéből. Szerencsére nem esett a padlóra, mert a pultra huppant, de a hívás valahol a háttérben megszakadt.

Patricia, a személyi asszisztensem, meg sem rezzent. Tökéletes tartással, hibátlan kosztümben állt mellettem, a kezében egy elegáns bőrmappával, amelyben a cégünk hivatalos iratai, valamint Brittany Morales munkaviszonyának azonnali felbontásáról szóló dokumentumok lapultak. Patricia tekintete hűvös volt és távolságtartó – pontosan olyan, amilyennek egy nemzetközi luxusmárka vezető asszisztensének lennie kell. Olyan professzionalizmust sugárzott, ami a maga csendes módján ezerszer hangosabb volt, mint Brittany bármelyik gúnyos megjegyzése.

– Igen, Brittany – szólaltam meg végre én is, a hangom nyugodt, szinte lágy volt, de minden egyes szó mögött ott feszült az a negyven év tapasztalata, amit Arthur mellett és a saját birodalmam felépítésével szereztem. – Mrs. Reed. Ahogy a személyi asszisztensem is mondta.

Brittany a fejét kapkodta köztem és Patricia között, mintha egy rossz álomban csöppent volna. A közelben álló vásárló – egy elegáns idős hölgy, akit Brittany alig tíz perccel ezelőtt lenéző pillantással mért végig, amikor az belépett az ajtón – most megállt, és érdeklődve fordult felénk, keresztbe font karral figyelve az alakuló drámát.

– De… de hát… – Brittany a torkához kapott, mintha a szavak elakadnának benne. – Ön… Ön azt mondta, hogy Ethan ötszáz dollárt adott… hogy maga csak… hogy nincs pénze…

– Azt mondtam, hogy Ethan ötszáz dollárt adott erre a hétre a zsebpénzemként, hogy kijöjjek belőle, fiamként kezelve engem, aki még mindig azt hiszi, hogy az édesanyja egy szerény, özvegy nyugdíjas, aki egy leélt Hondával jár – mondtam halkan, miközben lassan közelebb léptem hozzá a fényes márványpadlón. A fekete ruhám – amely valóban az egyik legexkluzívabb, egyedi tervezésű darabunk volt a milánói privát kollekcióból – hirtelen nem úgy festett, mint egy áruházi rongy. A szabása, az anyag esése, a finom selyemfény mindent elárult annak, aki értett hozzá. Csakhogy Brittany eddig csak a saját felszínes világát látta: azt hitte, hogy a luxus ott kezdődik, ahol a logó ordít, és ott végződik, ahol a fizetése tart.

– Maga… maga a tulajdonos? – Brittany hangja most már suttogásba ment át, és a térdei is megroggyantak egy kicsit. Megpróbálta a pult szélébe kapaszkodni. – Nem… ez lehetetlen. A főnök… a cég alapítója… ő egy idős asszony, de… de sosem jár ide… sosem jön be csak úgy a boltokba…

– Dehogynem, drágám – feleltem, miközben megigazítottam a kesztyűmet. – Csak eddig te voltál az utolsó, aki észrevette volna. Túl elfoglalt voltál a telefonoddal, a kollégák kibeszélésével, és azzal, hogy megmagyarázd a vásárlóknak: nem elég méltóak ahhoz, hogy belépjenek az ajtónkon.

A bolt többi eladója ekkor már abbahagyta a munkát. Mindannyian odafigyeltek. Néhányan, akik régebb óta dolgoztak a cégnél, halvány, fojtott mosollyal nézték a jelenetet; ők már találkoztak velem korábban, és pontosan tudták, ki vagyok, még akkor is, ha az újonnan vett felvett alkalmazottak – mint Brittany is – azt hitték, hogy a vezetőség valahol egy távoli felhőkarcoló üvegfala mögött él, elérhetetlenül.

– Patricia – fordultam az asszisztensemhez. – Kérem, nyissa ki a mappát.

Patricia határozott mozdulattal kinyitotta a bőr dossziét. Előhúzott egy hivatalos, céguíjjal ellátott dokumentumot, amelyen a fejlécen tisztán olvasható volt a vállalatunk neve – ugyanaz a név, amelynek a logója diszkréten, arany betűkkel csillogott a bolt üvegajtaján, és amelynek a termékeit Brittany nap mint nap árulta, amíg a saját felsőbbrendűségét hirdette mögötte.

– Brittany Morales részére – kezdte Patricia olvasni a dokumentumot, olyan tisztán és érthetően, hogy az egész üzlet hallotta. – Munkaviszonyának azonnali hatályú megszüntetése a mai nappal. Indoklás: sorozatos szabályzat-sértések, munkaidő-mulasztások, a vásárlók és a kollégák méltóságának megsértése, valamint a vállalat alapvető etikai kódexének súlyos megszegése.

Brittany arca hirtelen vörösből hófehérré vált. A sokk waves-szerűen söpprött végig rajta. – Nem… ezt nem tehetitek meg! – kiáltotta fel, és a hangja most már hisztérikus sikolyba torkollott. – Én vagyok a legjobb eladó itt! Én… én hozom a legtöbb ügyfelet! Ethan… az Ethan fiad… ő majd elintézi! Szólni fogok neki! Megmondom neki, hogy az anyja egy… egy…

– Hogy az anyja kicsoda? – kérdeztem hűvösen, egy lépéssel sem közelebb lépve hozzá, de a tekintetem olyan éles volt, mint a legfinomabb szike. – Egy idős, kiszolgáltatott özvegy, akit ki lehet nevetni a templomban? Akinek a ruháját le kell nézni, mert szerinted nem méltó a te kifinomult ízlésedhez?