A bálterem aranyozott stukkói alatt a csend nem a béke, hanem a fagyos megsemmisülés csendje volt. A törött kristálypoharak szilánkjai szikráztak a pezsgőtócsákban, a vér sötétvörös cseppjei pedig lassan szétáztak a damasztabrosz fehér selymén.
Carmen Robles még mindig ott állt, de a teste úgy megmerevedett, mintha kővé dermedt volna. Az a gőgös, mindent elsöprő arckifejezés, amellyel évtizedeken át irányította a családját, a barátait és a társadalmi köreit, most apró darabokra hullott. A szemei rémülten cikáztak Adrián Reyes arcára, majd a férfi mögött álló két komor, sötét öltönyös alakra, a Reyes Vállalatcsoport legfelsőbb jogi és pénzügyi tanácsosaira.
– Reyes úr… – dadogta Carmen, és a hangja, amely alig néhány perccel korábban még parancsolt és sértegetett, most szánalmasan rekedtté vált. – Kérem, engedje meg, hogy megmagyarázzam… Ez egy szerencsétlen félreértés. A feszültség… az esküvő miatti stressz… Sofía tiszteletlenül viselkedett, és én csak… mint anya, próbáltam jobb belátásra bírni…
Adrián Reyes fel sem nézett rá.
Ott térdelt Sofía mellett, a méregdrága gyapjúzakóját levéve, és óvatosan, végtelen gyengédséggel terítette a lány remegő, elszakadt ruhájú vállára. Ujjai finoman érintették Sofía feldagadt arcát, pontosan ott, ahol a bőr lassan kékesvörösre színeződött. Adrián szemeiben nem a düh tombolt. A tomboló harag az amatőrök sajátja volt; Adrián tekintetében az a fajta jéghideg, kérlelhetetlen sötétség ült, amely birodalmakat döntött romba a tárgyalótermekben.
– Fáj valamid, Sofía? – kérdezte a férfi, és a hangja lágy volt, halk, kizárva a külvilág minden zaját. – A bordáid? A fejed?
– Nem, apa… – suttogta Sofía. A szó természetesen, reflexből hagyta el a száját, és ebben a pillanatban a teremben lévő százhúsz vendég közül senki sem kételkedett többé abban, hogy ki tartozik kihez. – Csak el akarok menni innen. Nem akarok többé ebben a ruhában lenni.
– Elmegyünk – bólintott Adrián, és felsegítette a lányt. Amikor Sofía talpra állt, kissé megingott a lába a felborult székek és asztallábak között, de Adrián erős karja azonnal megtámasztotta.
Javier ekkor tett egy tétova lépést előre. A fehér virág a hajtókáján kissé meggörbült, a kezei görcsösen a zsebébe fúródtak. Az arca olyan fehér volt, mint a fali márvány. – Sofía… kérlek. Ne csináld ezt. Beszéljünk. Kettesben. Az emeleti lakosztályban… csak öt percet kérek.
Sofía lassan felé fordult.
Hat órával korábban még az oltár előtt állt ezzel a férfival. Arra gondolt, milyen szerencsés, hogy talált valakit, aki nem a családi háttere, nem a pénz miatt szereti őt, hanem önmagáért. Most azonban, ahogy végignézett Javier simára borotvált arcán, a drága olasz cipőjén és a leeresztett tekintetén, hirtelen megértette a szomorú valóságot. Javier nem megváltozott. Nem a pofon pillanatában lett gyáva. Mindig is az volt. Mindig az anyja árnyékában élt, és amikor a választás elé került – hogy kiálljon a nő mellett, akinek örök hűséget esküdött, vagy meghunyászkodjon a családi tekintély előtt –, egyetlen másodperc alatt a csendet választotta.
– Javier – mondta Sofía, és a hangja furcsán tiszta volt, minden remegés nélkül. – Amikor az anyád felemelte a kezét, rád néztem. Nem segítségért könyörögtem, csak arra vártam, hogy kimondj egyetlen szót: „Elég.” De te a cipődet nézted. És tudod, mi a legrosszabb? Nem az, hogy féltél tőle. Hanem az, hogy megkönnyebbültél. Mert azt hitted, ha ő megaláz engem, neked nem kell megküzdened a függetlenségünkért.
– Nem igaz! – fakadt ki Javier, és a hangjában megjelent a kétségbeesés. – Én csak… leblokkoltam! Sokkolt a helyzet! Te vagy a feleségem, az isten szerelmére! Hivatalosan összeházasodtunk!
– Hivatalosan? – lépett előre Adrián Reyes, és a jelenléte olyan súllyal nehezedett a térre, hogy Javier önkéntelenül is hátrált egy lépést, beleütközve a nagynénje székébe. – Beszéljünk a hivatalos dolgokról, fiatalember.
Adrián intett a mögötte álló idősebb jogásznak, Montoya úrnak. A férfi kinyitotta a bőr aktatáskáját, és elővett egy vékony, fehér papírlapot.
– A házassági anyakönyvi kivonatot a polgári szertartás után az anyakönyvvezető az irodájába vitte adminisztrációra – mondta Montoya kimért, monoton hangon, amely úgy csengett a bálteremben, mint egy bírósági ítélet. – A törvény szerint a házasságkötés mindaddig nem válik véglegessé és visszavonhatatlanná a nyilvántartásban, amíg a felek a tanúk jelenlétében át nem veszik az ellenjegyzett okiratot. Sofía Morales kisasszony – még mielőtt ideértünk volna – telefonon keresztül hivatalosan jelezte a szándékát az eljárás azonnali felfüggesztésére a polgári törvénykönyv 84. cikkelye alapján, kényszer és fizikai bántalmazás megalapozott gyanújára hivatkozva.
Carmen Robles arca vörösből lilába csapott át: – Micsoda?! Ezt nem tehetik meg! A Robles név nem játék! Mi kifizettük ezt a rendezvényt! Százötvenezer dollárt költöttem erre a bálteremre, a vacsorára, a zenészekre!
– És pontosan ezért a szánalmas összegért hitted azt, hogy megvásárolhatsz egy emberi életet, Carmen? – fordult felé Adrián. A hangja nem volt hangos, mégis mindenki hallotta. – Azt hitted, mert te finanszíroztad a virágokat és a pezsgőt, jogod van kinyitni a táskáját? Jogod van felpofozni őt a nyilvánosság előtt?
– Nem tudtam, hogy ki maga! – kiáltotta Carmen végső elkeseredésében.






