A lépcsőforduló csendje szinte fülsiketítő volt, mint a robbanás előtti pillanat egy zárt térben.
Margaret, Daniel hatvankilenc éves édesanyja, kitekeredett pózban feküdt a hideg parkettán. A feje mellett, a lépcső legalsó tölgyfa fokának éles szélén sötétvörös, sűrű vér kezdett szivárogni, amely lassan utat talált magának a tölgyfadeszkák közötti apró résekbe. A szeme félig nyitva volt, de a tekintete üresen, tompán meredt a mennyezeti csillár kristályaira.
– Ethan, menj vissza a szobádba! – kiáltott fel Olivia.
A hangja már nem az a megrémült, segítőkész feleség hangja volt, aki az előbb még krokodilkönnyeket hullatva térdelt a test mellett. Éles volt, hisztérikus, és olyan félelem áradt belőle, amely pillanatok alatt képes agresszióba átcsapni. A két keze görcsösen a térdéhez szorult, a körmei belevájtak a nadrágja szövetébe, miközben tekintete kétségbeesetten cikázott az emeleti korlátnál kapaszkodó hétéves kisfiú és a mellette térdeplő férje között.
Daniel nem mozdult. A keze Margaret nyakán nyugodott, az ujjai alatt a pulzust keresve. A teste megfeszült, mint a húr.
– Van pulzusa – suttogta Daniel, és a hangja olyan mélyről jött, mintha egy kút fenekéről szólna. – Gyenge, de van. Olivia… hívd a mentőket. Most!
Olivia megdermedt. A telefonja ott hevert a táskájában, az előszobai konzolasztalon, alig két lépésre tőle. Mégsem mozdult. Az agya lázasan dolgozott, minden másodpercben újabb forgatókönyveket épített fel és rombolt le. Ha a mentők kiérnek, és Margaret túléli… ha felébred…
– Daniel, a gyerek félrebeszél – mondta Olivia, miközben a hangja reszketni kezdett, és megpróbálta visszahúzni az arcára az ártatlan, zokogó áldozat maszkját. – Ethan sokkot kapott a látványtól! Te is tudod, milyen élénk a fantáziája! Margaret megcsúszott a papucsában, én utánakaptam, még a kardigánját is megfogtam, de kiszakadt a kezemből…
– HAZUDIK! – sikoltott le a lépcső tetejéről Ethan.
A kisfiú teste rázkódott a zokogástól, a pizsamája ujja csuromvizes volt a könnyeitől. Apró ujjai fehéredtek, ahogy a fából faragott korlátbábukat markolta.
– Láttam, apa! Nem a szobámban voltam, hanem a folyosón, mert vizet akartam inni! Nagymama a táskájával jött ki, és azt mondta neki, hogy te egy tolvaj vagy, Olivia! Azt mondta, megmutatja apának a banki papírokat és a zálogházi cetliket! És akkor… akkor Olivia megragadta a vállát, és meglökte! Két kézzel! Nagymama azt kiabálta: „Ne!”, és legurult! Láttam!
Daniel lassan elvette az ujjait az anyja nyakáról. Nagyon lassan emelte fel a fejét.
A férfi harmincöt éves volt, szoftvermérnök, aki egész életében a logikára, a tényekre és a rendszerek működésére támaszkodott. Mindig mindent megpróbált megérteni, kimagyarázni, elsimítani. Amikor az elmúlt egy évben a megtakarítási számlájukról rendre hiányoztak tízezer dolláros összegek, hitt Oliviának, aki azt állította, hogy rossz befektetésekbe vitte őket a brókere. Amikor az édesanyja, aki a házuk alsó szintjén lévő külön lakrészben élt, gyanakodni kezdett, hogy a családi ékszerek eltűntek a széfből, Daniel az idős asszony memóriáját okolta, mondván: „Anya, biztos csak elraktad valahová, és elfelejtetted.”
Most azonban a kirakós darabjai, amelyeket hónapokon át szándékosan nem akart összeilleszteni, egyetlen szörnyű, véres képpé álltak össze.
– Daniel, kérlek… – Olivia felé nyúlt, megpróbálta megérinteni a férfi karját, de Daniel úgy rántotta el magát tőle, mintha egy mérges kígyóhoz ért volna hozzá.
– Hol a telefonod? – kérdezte Daniel. A szemeiben nem volt könny. Csak egy jéghideg, sötét űr, amelybe Olivia beleszédült.
– Daniel, előbb hallgass meg…
– HOL A TELEFONOD?! – dörrent el a férfi hangja úgy, hogy az előszoba üvegcsillárja megcsörrent felettük.
Olivia megrettenve hátrahőkölt, felpattant a padlóról, és a konzolasztalhoz szaladt. De nem a mentőket tárcsázta. A táskáját kapta fel, és a cipzárját görcsösen rángatva próbált valamit elrejteni benne. Daniel nem volt rest. Bár a termete alapján csendes, visszafogott embernek tűnt, a benne felébredő adrenalin és a jeges düh másodpercek alatt cselekvésre késztette. Két lépéssel ott termett mellette, megragadta Olivia csuklóját, és olyan erővel csavarta ki a kezéből a táskát, hogy a nő felkiáltott a fájdalomtól.
A táska a padlóra zuhant. A tartalma szétszóródott a szőnyegen: rúzs, kulcsok, egy marék nyugtató, és egy vastag, összehajtogatott papírköteg, amelyen a város legkétesebb hírű magánzálogházának és egy offshore pénzügyi irodának a bélyegzői virítottak.
Daniel egyetlen pillantást vetett a legfelső lapra.Margaret Vance – Házassági Ékszerek és Családi Aranytárgyak Átadási Jegyzéke.
Az aláírás nem Margareté volt. Hanem egy szánalmas, reszketeg hamisítvány, amelyet Olivia próbált utánozni.
Daniel keze megremegett, de a fegyelmezettsége visszatért. Elővette a saját telefonját a zsebéből, beütötte a segélyhívót, és a hangszóróra tette.
– Segélyhívó, miben segíthetek?
– Mentőt és rendőrséget kérek a Sycamore Drive 14-be – mondta Daniel, a hangja acélos volt, miközben tekintetével Oliviát pásztázta. – Az édesanyámat lelökték a lépcsőn. Súlyos fej- és gerincsérülése van. Eszméletlen. Az elkövető a helyszínen van.
– Te megőrültél?! – visította Olivia, amint a diszpécser visszaigazolta a címet. – A feleséged vagyok! Tíz éve élünk együtt! A börtönbe akarsz juttatni egy szerencsétlen baleset miatt?! Egy hétéves gyerek szavára adsz, aki azt sem tudja, mit beszél?!






