A márványpadló hidege átszivárgott a vékony egyenruhámon, de a testem minden sejtje lángolt. A levegővétel éles pengékhez hasonlított a tüdőmben, a nyálam sűrű, vasízű vérrel keveredett. Az arcom a hideg kőhöz tapadt, a szemhéjam alatt vörös és fekete foltok kavarogtak. Brandon cipőjének orra mindössze néhány centire lebegett a bordáimtól, készen arra, hogy befejezze, amit elkezdett.
– Ebből elég.
A hang nem volt hangos, nem volt hisztérikus. Mégis akkora súllyal nehezedett a teremre, hogy az egész Grand Pearl – az ezüst evőeszközök csilingelése, a háttérben duruzsoló lágy zongoraszó, az ötven gazdag vendég döbbent suttogása – egyetlen másodperc alatt néma csendbe dermedt.
Brandon lába a levegőben maradt, majd lassan, vonakodva visszaereszkedett a padlóra. Önégelt mosolya megmerevedett az arcán, miközben dühösen a hang forrása felé fordult.
– Mégis ki az ördög… – kezdte Brandon, de a mondat a torkán akadt.
A homályos látásomon keresztül csak egy magas, széles vállú alakot láttam közeledni. Fekete, hibátlan szabású, méretre készült öltönyt viselt, mindenféle hivalkodó csillogás nélkül, mégis olyan természetes méltóság áradt belőle, amilyet pénzért nem lehetett vásárolni. Nem sietett. Léptei egyenletesek, kimértek voltak, a bőrcipője tompa, ritmikus koppanással ért a csiszolt márványhoz.
Mr. Patterson, az étteremvezető, aki eddig a fal mellett lapult, mint egy gyáva árnyék, most hirtelen halálsápadttá vált. A zsebkendője kiesett a kezéből, és szinte megbotlott a saját lábában, ahogy előrebotorkált.
– Mr… Mr. Sterling! – dadogta Patterson, a hangja úgy remegett, mintha jeges vízbe mártották volna. – Kérem, bocsásson meg ezért a… sajnálatos incidensért! Azonnal intézkedem! A biztonságiak már úton vannak, hogy eltávolítsák ezt a szerencsétlen pincérnőt…
– Nem a hölgyet kell eltávolítani, Patterson – vágott közbe a férfi, anélkül, hogy a menedzserre nézett volna. A tekintete egyenesen Brandonra szegeződött. Hideg, acélszürke szemei voltak, amelyekben sem harag, sem indulat nem látszott, csupán egy olyan ember metsző magabiztossága, aki megszokta, hogy a világ az ő szabályai szerint forog. – Hanem ezt a férfit, aki az én éttermemben egy védtelen nőt rugdos a földön.
Brandon arca elvörösödött. A megalázottság és a düh keveréke eltorzította a vonásait. Ő volt Brandon Cole, a Cole Logisztikai Vállalat egyetlen örököse, aki egész életében hozzászokott ahhoz, hogy a pénze mindent elsimít. Mellkasát kidüllesztette, megigazította a mandzsettáját, és megpróbált felvenni egy fölényes pózt.
– Nem tudom, maga kicsoda, öregem – vetette oda Brandon gúnyosan –, de ez a nő szándékosan leöntötte a partnerem nyolcezer dolláros haute couture ruháját. Csak megleckéztettem egy semmirekellőt. Jobban tenné, ha visszamenne a sarokba, és megenné a steakjét, mielőtt felhívom a rendőrfőnököt, aki történetesen apám golfpartnere.
Catherine, aki eddig a levesfoltos selyemruháját törölgette dühödt könnyekkel, most közbeszólt, hisztérikusan sivítva:
– Brandonnak igaza van! Ez a cseléd tönkretette az estémet! Be fogom perelni magukat! Tudja, ki az apám?! Senator Hayes személyes jogi tanácsadója!
A fekete öltönyös férfi megállt alig két lépésre tőlük. Nem vette fel a kesztyűt, nem emelte fel a hangját. Csupán egyetlen pillantást vetett Pattersonra.
– Patterson. Világosítsa fel a vendégeinket, hol tartózkodnak.
A menedzser torkából csak száraz nyelés hallatszott. A homlokán kövér izzadságcseppek gördültek le a gallérja alá.
– Brandon úr… Hayes kisasszony… – suttogta Patterson, a hangja elcsuklott. – Önök a Sterling Hotel & Resorts lánc zászlóshajójában vannak. És az úr… Nicholas Sterling. A Sterling Vállalatcsoport elnöke és vezérigazgatója. És… ennek az egész épületnek a kizárólagos tulajdonosa.
A név úgy robbant a helyiségben, mint a dinamit. Catherine elhallgatott, a szája tátva maradt, a szemei rémülten elkerekedtek. Brandon teste láthatóan megmerevedett. Nicholas Sterling neve nem csupán a városban volt fogalom; az egész országban ismerték a milliárdos filantrópot és könyörtelen üzletembert, akinek a befolyása messze túlmutatott a helyi politikusok és örökösök pitiáner körein. Ha Sterling feketelistára tett valakit, az az üzleti világban a halálos ítélettel volt egyenértékű.
Nicholas lassan leguggolt mellém.
A mozdulata meglepően kecses és óvatos volt. Levette a méregdrága gyapjúzakóját, és finoman a remegő, levestől és vértől mocskos vállamra terítette. A szövet meleg volt, és cédrusfa, valamint tiszta hegyi levegő illatát árasztotta.
– Tud mozogni? – kérdezte tőlem csendesen. A hangja közvetlen közelről sokkal mélyebbnek, szinte bársonyosnak tűnt.
Megpróbáltam bólintani, de a mozdulat éles nyilallást küldött a bordáimba. Egy halk nyöszörgés szakadt ki belőlem.
– A… a hasam… – suttogtam, és a szám szélén lecsorduló vért a kezem fejével próbáltam letörölni, de csak még jobban elmaszatoltam.
Nicholas szemei egy pillanatra összeszűkültek. Finoman az állam alá nyúlt, felemelte a fejemet, és megnézte a zúzódásaimat. A tekintetében nem sajnálat volt, hanem valami sokkal mélyebb: egy olyan ember tisztelete, aki látja, hogy a másik mennyit harcolt már.
– Nyugodjon meg, Daisy – mondta halkan. – Nincs több ütés. Ma este véget ért a félelem.
Megdermedtem. Honnan tudta a nevemet? A névtáblám a földre esett a dulakodásban, beborítva gombalevessel. De nem volt időm ezen gondolkodni, mert Nicholas már fel is állt, és a terem felé fordult.
– Patterson – mondta ridegen. – Hívja a magánmentőt a privát vonalon. Dr. Vance-t akarom ide, tíz percen belül. Ha a hölgynek belső sérülése van, azért személyesen maga fog felelni a bíróság előtt, amiért hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok.






