**A testvérem a költözőkocsi ajtajához szorított, mert elvettem Anya fényképét… és amikor a nagynéném megpróbált megvédeni, őt is a dobozok közé lökte. De a sofőr nem hajtott el: leszállt a leltárral, és kijelentette, hogy egész ház mostantól az én nevemre szól.**
A hátam tompa puffanása a teherautó forró fémje ellen visszhangzott az utcán. A fa képkeret, amit a mellkasomhoz szorítottam, kicsúszott a kezemből, és az üveg szilánkosra tört a járdán. Ez volt az egyetlen megmaradt fénykép Anyáról.
– Azzal mégy el, amit megengedtem, hogy elvigyél, és semmi mással! – ordította Rodrigo, a saját testvérem, dühödt vörös arccal, a szemünk láttára a kapuból bámuló szomszédok előtt, fényes nappal.
Az ütéstől elállt a lélegzetem. Megpróbáltam lehajolni, hogy összegyűjtsem az üvegszilánkokat, de ő beletartott egy rúgást a képbe.
Ekkor a 68 éves nagynéném, Carmen, már nem bírta tovább. Könnyes szemmel rohant ki a kertből, és megfogta Rodrigo karját, hogy megállítsa.
– Hagyd békén, te vadállat, a testvéred! – kiáltotta.
De Rodrigo már senkivel sem törődött. Egy dühös lökéssel fellökte a nagynénámat.
Láttam, amint elveszíti az egyensúlyát. Carmen nagynéni hatalmas súllyal esett rá egy kartondoboz-halomra, amit a költözködők hagytak a járdán. A dobozokban lévő tányérok törésének hangja fülsüketítő volt.
A kanapét cipelő három költözködő munkás hirtelen megállt. Halotti csend borult az utcára, amit csak a nagynéném elfojtott zokogása zavart meg. Rodrigo megigazította az ingét, a teherautó felé fordult, és megütötte az utasoldali ajtót.
– Indítsd be ezt a roncsot, és takarítsd el innen ezt a szemetet! – parancsolta a teherautó sofőrének.
De a motor, ami már percek óta búgott, hirtelen elhallgatott.
A sofőr, egy bajuszos, munkásmellényes férfi, aki a fülkéjéből végignézte az egész jelenetet, nem indította be a teherautót. Egyszerűen kinyitotta az ajtót.
Nagybakancsával letépte a fém lépcsőfokot, kezében egy irattartóval a leltárral és egy sárga borítékkal, amit a közjegyző adott át nekünk még ugyanezen a reggelen. Egyenesen Rodrigo felé indult.
És amikor a sofőr előhúzta az első hivatalos dokumentumot, a piros pecsét nem hagyott semmi kétséget.
Olvassa el a folytatást a hozzászólásokban!
Ha nem látja az új fejezetet, kattintson az „Összes hozzászólás” gombra!
A teherautó motorjának alapjárata teljesen elhalkult, és abban a pillanatban a csend szinte tapinthatóvá vált az utcán. A szomszédok, akik eddig a függönyök mögül vagy a félreeső kapukból lesték a drámát, most mind egy szálig megmerevedtek. Rodrigo ott állt a fém lépcsőfok előtt, a homlokán gyöngyöző izzadsággal, de a düh még mindig ott torlódott a torkában, mint egy kirobbanásra készülő vulkán.
– Mit bámulsz, te barom? – ripakodott rá a sofőrre Rodrigo, miután észrevette, hogy a férfi nemhogy nem indul el, de ráadásul meg is indult feléje. – Mondtam, hogy pakolj, és tűnj el innen! Nem fizetek azért, hogy itt bámészkodj!
A sofőr – egy vaskos, sötét bajuszú, csetetlen, de határozott mozgású ember, akinek a munkásmellényén egy nehéz gépkezelői cég logója feszült – megállt Rodrigo előtt. Nem kapkodott. Olyan nyugalom áradt belőle, ami még jobban felbosszantotta a testvéremet.
– Nem a te pénzedből dolgozom, ifjú úr – mondta a sofőr mély, reszelős hangon, majd a kezében tartott vastag, sárga borítékra és a hivatalos leltárra mutatott. – És ami azt illeti, a te teherautós parancsod mostantól érvényét vesztette. Mert ez a ház, meg úgy egészében ez az utcafront… nos, az ifjú hölgy tulajdonában van. Teljes egészében.
A szavak úgy csapódtak be Rodrigo arcába, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna rá. Hátrafelé huppant egyet, a szeme kerekre nyílt, és a torkán akadt a szó.
– Hogy… hogy mi? – dadogta Rodrigo, és vadul rázta a fejét, miközben az ujjával hol rám, hol a sofőrre mutogatott. – Ez képtelenség! Ez a ház apánk után ránk maradt! A végrendelet… a közjegyző… én vagyok a legidősebb fiú, az ingatlan az enyém! Ő csak egy… egy senki, aki idejött a kis fényképével!
Eközben Carmen nagynéni nehezen emelkedett fel a kartondoboz-halomról. Segítettem neki feltápászkodni; a kezén egy vékony karcolás vöröslött, és az egyik összeomlott dobozból kitüremkedő porcelántál szilánkjai ott csillogtak a cipője mellett.
– Jól vagy, nagynéni? – suttogtam, miközben a vállát tartottam.
– Jól vagyok, kislányom… ne aggódj – zihálta Carmen, miközben a könnyeit törölte a köténye szélével. – Csak nézd meg ezt az arcát… Nézd meg, hogyan omlik össze a saját kis világa!
A sofőr – akit Istvánnak hívtak, amint az a mellényére tűzött kis névtáblából kiderült – kinyitotta a sárga borítékot. Nem bízta a véletlenre. Előhúzta a közjegyzői pecséttel ellátott, ropogós papírlapot, amelyen a fém dombornyomású pecsét fényesencsillant a délelőtti napfényben.
– Hallgass ide jól, Rodrigo fiú – emelte fel a hangját István, hogy a környéken mindenki hallja. – Dr. Antal Zoltán közjegyző úr hivatalos irata ez. Három nappal ezelőtt, mielőtt az édesanyátok, Mária asszony elhunyt a kórházban, nemcsak egy egyszerű végrendeletet írt alá. Kiegészítést tett. Egy olyan záradékot, amelyről te, Rodrigo, és a te drága ügyvédeid sem tudtatok, mert épp akkor voltatok elfoglalva a ház eladásának előkészítésével a háta mögött.






