A Férjem Nyomtalanul Eltűnt Egy Egész Éjszakára, Miután Azt Állította, Hogy Az Anyja Csapját Javítja; Az Anyja Gúnyolódott Rajtam, Miközben Fedezte Őt, És Amikor Végül Hazaért, Olyan Szaggal, Mintha Kölnibe Fojtotta Volna Magát, A Szemem Az Inge Gallérjára Tévedt – És A Mondat Közepén Elhallgattam.
A furcsa az volt, hogy tizenkét órával korábban a reggel még szinte fájdalmasan hétköznapinak tűnt.
Gleb mezítláb sétált be a fürdőszobából a konyhánkba, halvány, nedves lábnyomokat hagyva a padlón, és úgy huppant le a megszokott székébe, mintha a világon semmi sem érinthetné. Egy tányér aranybarna palacsintát tettem elé, töltöttem kávét, és leültem vele szemben, miközben a halvány reggeli fény beszűrődött az ablakokon.
Vett egy falatot, és rám nézett.
„Nem rossz, Mása. Majdnem tökéletes.”
Egy pillanatra még el is mosolyodtam.
Mostanában Gleb egy új projektbe temetkezett a munkahelyén. Már alig vette észre a vacsorát, ritkán mondott köszönetet, és rászokott arra, hogy a tányérját az asztalon hagyja, mintha valami láthatatlan alkalmazott követné, aki összeszedi az edényeket.
Szóval ez az apró bók váratlanul ért.
Aztán felnevetett.
„Csak ne mondd meg anyámnak, hogy dicsértem a palacsintádat. Sosem bocsátaná meg nekem.”
A mosolyom eltűnt.
Az anyja, Zsanna Boriszovna évek óta úgy kezelte a főzésemet, mintha az egy általa kitalált és személyesen levédett versenysport lenne. Ha valami egy kicsit is túlfőtt, azt észrevette. Ha valaminek sóra volt szüksége, azt bejelentette. Ha a vacsora tényleg jó volt, elmagyarázta, hogyan csinálta volna jobban.
Egyszer drámaian a mellkasához kapott egy adag fasírt miatt, amiről úgy gondolta, hogy túlságosan megpirítottam.
Szerencsétlenségére gyermekorvos vagyok.
Ahelyett, hogy pánikba estem volna, a vérnyomásmérőért nyúltam, és elkezdtem orvosi segítséget hívni.
A csodálatos felépülése azonnali volt.
Miután hat éve ismertem, megtanultam, hogy ne reagáljak. A megjegyzései háttérzajjá váltak – az érzelmi megfelelője annak, mintha a tévé szólna egy másik szobában.
Szóval azon a reggelen témát váltottam.
„Van sonka a hűtőben. Kérsz egy szendvicset is?”
Gleb megrázta a fejét.
„Nem. A palacsinta elég.”
Megitta a kávéját, az órára pillantott, majd lazán hozzátette: „Ma este késni fogok. Munka után be kell ugranom anyámhoz. Csöpög a csapja.”
Felnéztem.
„Két napja voltunk ott. A csapnak semmi baja sem volt.”
Az arckifejezése egy kicsit megkeményedett.
„Vasárnap nem volt baja. Most van. A dolgok elromlanak, Mása.”
„Csak kérdeztem.”
„Írt nekem, mielőtt bementem a zuhany alá. Segítségre van szüksége.”
Aztán jött a mondat, amit már évek óta hallottam különböző formákban.
„Az anyádnak segíteni szent dolog. Kár, hogy te még mindig nem érted ezt.”
Tessék.
Az apró vád egy átlagos beszélgetésbe rejtve.
Nem vitatkoztam.
„Rendben. Add át az üdvözletem.”
„Átadom.”
Én fejeztem be előbb a reggelit, mert betegek vártak rám. Ahogy leszedtem a tányéromat, Gleb ülve maradt. Meg sem mozdult, hogy segítsen.
Normális esetben észrevettem volna.
Azon a napon alig volt időm.
A munka elnyelte az órákat.
Este tízkor egyedül ültem a lakásunkban, és az órát bámultam.
Gleb még mindig nem volt itthon.
Egy csap megszerelése nem tart öt óráig.
A vacsora az anyjával szintén nem adott rá magyarázatot.
Felhívtam.
A telefonja nem volt elérhető.
Vártam tíz percet, és újra hívtam.
Ugyanaz a gépies hang.
Azt mondtam magamnak, hogy lemerült az akkumulátora.
Aztán azt mondtam magamnak, hogy elfelejtette a töltőjét.
Aztán azt mondtam magamnak, hogy belemerült egy hosszú beszélgetésbe.
Fél órával később minden kifogás egyre gyengébbnek tűnt.
Végül felhívtam az anyját.
Idegesen vette fel, nem aggódva.
„Mi az?”
„Elnézést a zavarásért, Zsanna Boriszovna. Ott van Gleb?”
„Miért lenne itt?”
Kihúztam magam.
„Azt mondta, hogy munka után átmegy. Csöpögött a csapja.”
Szünet következett.
Apró.
Alig egy másodperc.
De épp elég hosszú.
„Ó. Igen. Az. Megjavította.”
„És aztán?”
„Megvacsoráztunk. Aztán elment.”
„Hová ment?”
„Egy barátjához.”
„Melyik barátjához?”
A hangneme megváltozott.
„Maria, valami tudakozó vagyok én?”
Az ujjaim rászorultak a telefonra.
„Azért kérdezem, mert ki van kapcsolva a telefonja.”
„Valószínűleg egy barátjánál maradt. Lehet, hogy ittak egy kicsit. Jobb szeretnéd, ha ezután hazavezetne?”
„Szasával volt?”
Újabb szünet.
„Nem hiszem.”
„Akkor meg tudja adni a barátai számát, akiket ismer?”
Tényleg gúnyosan felnevetett.
„A művelt emberek nem osztogatják mások telefonszámát engedély nélkül.”
„Aggódom.”
„Ó, te aggódsz.”
A hangja élesebb lett az elégedettségtől.
„Micsoda meglepetés.”
Nem szóltam semmit.
Folytatta.
„Akkor kellett volna aggódnod, mielőtt hozzámentél. Arra kellett volna gondolnod, hogy Gleb előbb-utóbb megunhatja az életet egy unalmas nővel, akivel semmi érdekesről nem lehet beszélgetni.”
Az állkapcsom megfeszült.
Még nem fejezte be.
„Miről kellene beszélgetnie veled a reggelinél? Folyó orrokról? Bárányhimlőről? Azért megy a barátaihoz, mert néha férfinak akarja érezni magát, nem pedig egy gyermekorvos férjének.”
A kegyetlenséget már nem is próbálta leplezni.
És ez alatt valami még rosszabb húzódott meg.
A magabiztosság.
Tudott valamit.
Hallottam rajta.
„Mennem kell” – mondta hirtelen. „A filmem legjobb része kezdődik.”
„Jó éjszakát.”
Befejeztem a hívást.
A lakás utána másnak tűnt.
Túl csendesnek.
Újra felhívtam Glebet.
Nem elérhető.
Újra.
Nem elérhető.
Megtaláltam Szasa régi számát, amit még évekkel ezelőtt mentettem el, és őt is megpróbáltam.
Nincs válasz.
Még egy órán át mászkáltam a hálószoba és a konyha között, a telefonom sötét képernyőjét vizslatva, miközben próbáltam meggyőzni magam arról, hogy két felnőtt férfi egyszerűen csak fennmaradt inni és beszélgetni.
Végül a kimerültség győzött.
Lefeküdtem.
De az alvás nem volt békés.
Valamikor hajnal előtt azt álmodtam, hogy hallom nyílni a bejárati ajtónkat.






