Harminckét hetes terhesen a karácsonyi fények alatt álltam, és végignéztem, ahogy a férjem karon öltözve belép a családi kastélyba egy másik nővel. A nyakában az a gyémánt nyaklánc lógott, amelyet Matthias három héttel korábban titokban vásárolt – ugyanaz a nyaklánc, amelyről én, balga módon, egy napon azt hittem, az enyém. De ekkorra már nem a hűtlensége volt a legfélelmetesebb titok, hiszen az ügyvédemnél volt egy dokumentum, amely említést tett erről a házról, erről a karácsonyi partiról, és hat olyan szóról, amelyet nem tudtam elfelejteni: „Elfogadható paraméterek belüli járulékos veszteségek.”
Közel hatvan vendég tartózkodott a Dre család birtokán, a connecticuti Greenwich külvárosában. Bankárok, ügyvédek, építkezési vállalkozók, befektetők – olyan emberek, akik sokkal régebbi ismeretségben álltak Matthias családjával, mint én. Negyvenhárom percen keresztül álltam a kandalló mellett, azt tettetve, hogy minden a legnagyobb rendben van, miközben a vendégek arról érdeklődtek, hol maradt a férjem. Én csak mosolyogtam, és azt hajtogattam: „Mindjárt megérkezik”, jóllehet Matthias ígéretet tett arra, hogy értem jön, mégsem bukkant fel.
Aztán a főbejárat kitárult, és a decemberi fagyos levegő végigsöpört a márványpadlón. Matthias lépett be egy fekete, hóval borított télikabátban, és Fiona Vale úgy kapaszkodott a karjába, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Elefántcsontszínű estélyi ruhát viselt, szőke haját tökéletesen hátrafogta, és a torkán csillogó gyémántok elnyelték a terem minden egyes karácsonyi fényét. Még meg nem született kislányom hatalmasat rúgott a bordó ruhám alatt, mire tenyeremmel óvón a hasomra simítottam.
– Tudom, drágám – súgtam magamban.
A terem túlságos feléről Matthias megpillantott. Egy pillanatra azt vártam, hogy bűntudat, pánik vagy akár zavar jelenjen meg az arcán. Ehelyett csupán hideg számítást láttam. Ez sokkal jobban fájt, mint a bűntudat lett volna, mert kilencéves traumaápolói múltam során pontosan megismertem azt a kifejezést, amelyet az emberek akkor öltenek magukra, amikor még a hazugságok közül is válogatniuk kell.
Kiszabadította a karját Fionától, és felém indult, miközben a környékén lévő beszélgetések lassan elhalkultak.
– Serena – mondta, és arcon csókolt, mintha csak egy átlagos házaspár lennénk, amely most találkozik a munka után. Aztán elmosolyodott, és hozzátette: – Eljöttél.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Autóval jöttem.
Az arckifejezése alig rezdült.
– Hívni akartalak.
Emlékeztettem rá, hogy ígéretet tett a fuvarra,mire ő egy ködös belvárosi helyzetre hivatkozva hárított. Ekkor a válla felett átnézve Fionára és a nyakában lógó ékszerre szegeztem a tekintetem.
– Úgy tűnik, ő egy meglehetősen drága helyzet.
Megfeszült az álla.
– Beszélj halkabban.
– Már eleve halkan beszélek.
Ez így is volt. Nem kiabáltam, nem zokogtam, és nem rendeztem olyan nyilvános jelenetet, amire nyilvánvalóan számított volna. Valamiért a nyugodtságom jobban megrémítette, mint bármi más.
Azt hajtogatta, hogy Fiona a Hensley cégfelvásárlás kommunikációját intézi, és az üzlet több kulcsembere is jelen van az esten. Megkérdeztem tőle, hogy vajon a nyaklánc is a felvásárlás része volt-e. A légzése megváltozott, mielőtt kibökte volna: „Milyen nyaklánc?”
Majdnem elnevettem magam.
Három héttel ezelőtt véletlenül bukkantam rá egy hotelszobai foglalásra Matthias laptopján. New Haven. Egy lakosztály. Két vendég. Holott ő azt állította, hogy azt az éjszakát Bostonban tölti. Utána éttermi számlák, egy parkolási díj és egy naptári bejegyzés került elő, mindössze két betűvel jelölve: F.V.
Fiona Vale.
De soha nem konfrontálódtam vele.
Azon a reggelen, miután megtaláltam a szállodai foglalást, az ügyvédem, Nathan Cole hívott. Nathan már az esküvőm előtt is képviselt, és a hangjában lévő feszültség azonnal aggodalommal töltött el. Közölte, hogy egy boríték érkezett az irodájába, amelynek borítóján kézírással szerepelt a nevem, feladó nélkül.
Kértem, hogy küldje át.
– Nem – felelte.
Ez az egyetlen szó mindent megváltoztatott.
Amikor beléptem Nathan irodájába, a boríték ott hevert az asztalán. Benne egy lefénymásolt dokumentum lapult, amelyen Matthias neve, a Dre birtok és egy pontosan feltüntetett dátum szerepelt: december 22. – a család karácsonyi partijának napja.
Ma este.
A következő oldalon a birtok vázlatos rajza volt látható. Bejáratok. Szervizfolyosók. Olyan területek, amelyeket egyetlen külsős sem ismerhetett annyira, hogy ilyen pontosan bejelölje őket. Aztán megakadt a szemem a rajz alatti mondaton.
„Elfogadható paraméterek belüli járulékos veszteségek.”
Háromszor is elolvastam.
– Mit jelent ez? – kérdeztem Nathantől.
Ő nem volt hajlandó találgatásokba bocsátkozni.
Ez sokkal jobban megrémített, mint bármilyen válasz tette volna.
Attól a pillanattól kezdve Fiona eltörpült a többi gondom mellett. Tudni akartam, mióta fekszik le vele, és miért olyan ékszert visel, amelyet Matthias a velem kötött házasság alatt vett, de a csalás most háttérbe szorult. Egy olyan dokumentum, amely látszólag kiszámolta az ezen a birtokon megsérülhető emberek elfogadható számát, nem várhatott.
Nathan nem akarta, hogy bárhol a közelben legyek. Én viszont makacsul elutasítottam, hogy otthon maradjak. Matthias szülei ott lesznek a személyzettel, a rokonokkal, a befektetőkkel és tucatnyi olyan emberrel együtt, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy a karácsonyi mulatságukat egy olyan dokumentumban emlegették, amely leginkább egy fenyegetésre hasonlított.
Úgyhogy eljöttem.
És Matthiasnak halvány lila gőze sem volt arról, hogy pontosan mennyit is tudok.
– A mai estének zökkenőmentesen kell lezajlana – mondtam neki.






