– NE NYÚLJ EHHEZ A BABAHOZ. NEM TE VAGY AZ ANYJA – KIIABÁLTA A MÁFIACSÁRD FÖNKÖLCSÖSÉNEK MENYASSZONYA HARMINC VACSORAVENDÉG ELŐTT –, MAJD AZZAL VÁDOLT, HOGY MEGAKAROM LOPNI A HELYÉT A CSALÁDBAN. DE AMIKOR A KISFIÚ SÍRNI KEZDETT, ÉS A KARRAL UTÁNAM NYÚLT, LUCA LETETTE A POHARAT, ÉS MEGKÉRDEZTE: „MIÉRT FÉL TŐLED A FIAIM?”
– Add ide nekem, Rebecca! – Vanessa Bellini a hatalmas vacsoraasztal mellett állt, vörös szaténruhája végigsöpört az egyenruhámon. A tizennyolc hónapos Oliver Morettit a vállamra támasztva tartottam. Apró ujjai beleakadtak a hajamba.
– Asszonyom, épp most alszik el.
– Nem azt kérdeztem, hogy elalszik-e.
Kinyújtotta felé a kezét. Oliver azonnal szorosabban összefonta a karját a nyakam körül.
– Nem – hüppögte.
Vanessa mosolya eltűnt.
– Rebecca. Most azonnal.
Húsznyolc éves voltam, és tizenegy hónapja, az édesanyja halála óta dolgoztam Oliver dadájaként. Hét hónapos volt, amikor először tartottam a kezemben egy egész éjszakás sírás alatt. Kitapasztaltam, mely dalok nyugtatják meg, hogyan szereti, ha a takaróját az álla alá gyűrik, és hogy elalvás előtt mindig akarja, hogy valaki fogja a kezét. De egyetlen pillanatra sem felejtettem el, hogy nem én vagyok az anyja. Vanessa gondoskodott erről.
– Nézzétek ezt – hirdette ki a vendégeknek. – A dada elhitette Oliverrel, hogy hozzá tartozik.
Harminc ember fordult felénk. Az arcom lángolt.
– Ez nem igaz.
Vanessa felnevetett.
– Akkor miért nem jön hozzám?
Oliver a vállamba temette az arcát. Finoman simogattam a hátát.
– Fáradt, asszonyom.
– El van kényeztetve.
Ekkor Vanessa megragadta a karját. Oliver felsírt. Ösztönösen magamhoz húztam.
– Kérem, ne rángassa!
Az arckifejezése megváltozott.
– Komolyan te akarod megmondani, hogyan bánjak a leendő nevelt fiammal?
Mielőtt válaszolhattam volna, egy szék elmozdult az asztalfőn.
– Vanessa.
Luca Moretti felállt. Harminchat éves, széles vállú, sötét haját hátrafésülte, fekete inggallérja felett látszódtak a tetoválásai. Oliver ijedt arcára nézett.
– Mi történt?
Vanessa azonnal ellágyította a hangját.
– Kedvesem, Rebecca nem engedi, hogy ölbe vegyem.
Luca odalépett hozzánk.
– Rebecca?
Nyeltem egy nagyot.
– Éppen elaludt, uram. Bellini asszony megpróbálta elvenni, és megijedt.
Vanessa keresztbe fonta a karját.
– Túl szoros kapcsolatot épít ki a személyzettel.
Luca kinyújtotta a kezét a fia felé.
– Na, haver. Gyere apuhoz.
Oliver felemelte a fejét. Egy pillanatra felragyogott a arcocskája.
– A-pu.
Luca elmosolyodott.
– Ez az én fiam.
Gyengéden a karjába vette. De ekkor Vanessa közelebb lépett. És Oliver megint sírni kezdett.
Luca elfelejtett mosolyogni. Vanessára nézett. Aztán a fiára.
– Miért csinálja ezt minden alkalommal, amikor a közelébe mész?
Vanessa idegesen felnevetett.
– Csak egy korszak.
A földet néztem. Mert tudtam, hogy ez nem korszak. Három héttel ezelőtt Oliver sírni kezdett valahányszor Vanessa belépett a szobájába. És valahányszor megpróbáltam megnyugtatni, ő azzal vádolt, hogy tőle függővé teszem.
Luca felém fordult.
– Rebecca, ez gyakran előfordul?
Vanessa közbevágott.
– Luca, ne vallasd a dadát vacsora közben!
Nem vette le rólam a tekintetét.
– Rebecca?
A hangom remegett.
– Igen, uram.
Vanessa arca megkeményedett.
– Hazudik.
Luca ránézett.
– Még meg sem kérdeztem, mi történt.
Egy pillanatig senki sem beszélt. Aztán Oliver ismét felém nyújtotta a kezét. Kicsi kezei kinyíltak és összezáródtak.
– Becca.
Éreztem, hogy elszorul a torkam.
Vanessa megforgatta a szemét.
– Na, látod? Pontosan erről beszélek.
Luca a fiára nézett. Aztán halkan így szólt:
– Olyan valakit akar, akiben megbízik.
Vanessa arca elvörösödött.
– És nekem egy fizetett alkalmazottal kell versenyeznem?
Luca keményen ránézett.
– Ő segített felnevelni.
– Én leszek az anyja!
A szavak visszhangzottak az étkezőben. Luca arckifejezése megváltozott.
– Nem – mondta nyugodtan. – Te a mostohanyja lesz.
Vanessa megdöbbent.
– Van különbség.
Oliver Luca mellkasára hajtotta a fejét. Egy pillanatig azt hittem, vége a vitának. Aztán Vanessa rám mutatott.
– Mondd meg Lucának, hogyan szoktál nevezni magad, amikor nincs itt!
A gyomrom összeugrott.
– Mi?
– Csak bátran, Rebecca!
Luca ráncolta a homlokát.
– Miről beszél?
Vanessa hidegen elmosolyodott.
– Oliver mamájának hívja magát.
Az arcom lángolt.
– Soha nem tettem ilyet.
– Akkor magyarázd el, miért hívja így állandóan!
Luca Oliverre nézett. A kisfiú a szemét dörzsölte.
– Rebecca?
Nyeltem egyet.
– Múlt hónapban kezdte el mondani, hogy „mami”. De mindig elmagyarázom neki, hogy az az édesanyja volt.
Vanessa gúnyosan felhorkant.
– Mintha egy tizennyolc hónapos baba ezt értené!
Lucára néztem.
– Nem bátorítom semmilyen más névre, csak arra, hogy Becca legyen.
A tekintete ellágyult.
– Hiszek neked.
Vanessa az asztalra csapott.
– Persze hogy hiszel neki! Mindent elviszel, amit mond!
Oliver megijedt, és sírni kezdett. Luca azonnal szorosabban ölelte.
– Halkabban!
Néhány másodpercig Vanessa remegett a dühtől. Aztán Oliver kinyújtotta a kezét…
—
A feszültség, amely hirtelen a szobára nehezedett, szinte tapintható volt. A harminc vendég lélegzet-visszafojtva figyelte a jelenetet, mintha egy rosszul rendezett színházi előadás részesei lennének, ahol a díszletek már rég összedőltek. Vanessa mellkasa zihált a dühödt zihálástól, a vörös ruha szinte lángolt rajta a kristálycsillárok fényében.






