A konyhában hirtelen annyira csend lett, hogy szinte hallani lehetett a falióra ketyegését a folyosóról. Anthony úr továbbra is ott állt a küszöbön, a kopott barna kabátjában, a kezében a gondosan összehajtott fehér szalvétával, amelyben a két meleg zsemle lapult. Az arcán mély ráncok barázdálódtak, és a szemeiben ott csillogott az a kimondatlan fájdalom, amit csak az az ember ismer, aki évtizedes becsületes munka után kénytelen segítséget kérni azoktól, akik egykor tisztelettel adóztak neki.
Luca Moretti leült a székre, de a tekintetét nem vette le az idős kertészről. A széles válla megfeszült az elegáns ing alatt, és az arcvonásai olyan kőkeménnyé váltak, amilyennek még soha nem láttam a három hónap alatt, amióta a házban dolgoztam.
– Anthony – ismételte meg Luca, és a hangja most sokkal halkabb volt, de valahogy mégis sokkal ijesztőbb. – Kérlek, ülj le. Nem parancsként mondom. Kérlek.
Vanessa ekkor lépett előrébb, a magassarkú cipője élesen kopogott a kövön. Az arcán ott ült a megszokott, gőgös magabiztosság, bár a hangján már hallatszott a rejtett feszültség.
– Luca, ez nevetséges! – csattant fel a menyasszony, és a karjait összefonva a mellkasa előtt nézett a vőlegényére. – Vendégeink vannak odakint, harmincnyolc befolyásos ember várja a vacsorát a szalonban, te meg itt ülve egy öregemberrel beszélgetsz, aki csak a hulladékért jött! Ha hagyjuk, hogy bárki bejárkáljon a konyhára, holnapra egész Chicago itt fog sorakozni a hátsó bejáratnál segélyért!
Luca még mindig nem nézett fel Vanessára. Lassan felemelte a kezét, és a hüvelykujjával megérintette a szalvéta szélét, mintha csak a textília anyagát vizsgálná, amelyben az édesanyja egykor ugyanezeket a zsemléket adta át a dolgos embereknek.
– Vanessa – mondta Luca olyan nyugodt hangon, amitől a vér is megfagyott az ereimben. – Menj vissza a vendégekhez. Kísérd őket az asztalhoz, és mondd meg nekik, hogy én majd csatlakozom, ha úgy látom jónak.
Vanessa szemei kikerekedtek a felháborodástól.
– Hogy én menjek vissza? Te küldesz el a saját eljegyzési vacsoránkról egy kertész miatt?! Hát eszed ágában sincs megbecsülni azt, amit felépítettünk? Emma megpróbált lopni a te ételedből, és amikor rászóltam, még ő volt a szemtelen! Ki kell rúgnod ezt a lányt, most azonnal!
Luca ekkor lassan felemelte a fejét. A tekintete olyan fagyos volt, hogy Vanessa akarva-akaratlanul is hátraléptetett egy lépést.
– Emma nem lopott semmit – mondta Luca határozottan. – Az a kaja a kukába ment volna. Ő csak azt tette, amire ebben a házban régóta nem volt példa: emberséget mutatott. És ami téged illet, Vanessa… te ma este bebizonyítottad, hogy fogalmad sincs arról, kik vagyunk mi valójában, és honnan jött ez a vagyon.
### A múlt szellemei
Anthony úr végül lassan leült a sarokban álló székre. Kezében a szalvétával, halkan, szinte suttogva kezdett beszélni a feleségéről, Claudiáról, a kórházról, a kemoterápia nehéz hónapjairól, és arról, hogy a nyugdíja már rég nem fedezi a gyógyszereket. Luca végig hallgatta, miközben az arca egyre komorabb lett.
Én ott álltam a pult mellett, a kötényemet szorongatva. Azt hittem, menthetetlenül elvesztettem a állásomat. A lakbérem, az édesanyám gyógyszerei, a mindennapi betevő falat – minden, amiért eddig küzdöttem, egyetlen rossz mozdulaton múlt. De amikor ránéztem Lucára, és arra, ahogy az öreg kertészt hallgatta, hirtelen megértettem, miért tisztelik annyian ezt az embert a városon túl is. Nem a félelem miatt, amit a neve keltett, hanem mert mélyen, zsigerből emlékezett arra, honnan jött.
– Anthony – szólalt meg Luca, amikor az öreg elhallgatott. – Miért nem szóltál nekem korábban? Tudod jól, hogy ha baj van…
– Nem akartam terhünkre lenni, fiam – felelte Anthony, miközben az ujjával megsimította az asztal szélét. – Te a saját életedet éled, nagy dolgok állnak előtted, eljegyzés, esküvő… Nem akartam az öreg bajaimmal zavarni. Csak… csak emlékeztem a régi időkre. Amikor Maria még élt, ő mindig azt mondta, hogy a konyhánk soha nem lehet annyira szegény, hogy egy éhes embernek ne jusson egy falat kenyér.
Luca arca meglágyult. Felállt, odalépett a hűtőhöz, és kivett egy üveg hideg vizet, amit letett az öreg elé. Aztán hozzám fordult:
– Emma.
– Igen, uram? – rezzentem össze.
– Csomagold be Anthony úrnak a legjobb friss sülteket, amit a mai estére készítettél. És tegyél mellé egy üveg húslevest is. Nem holmi maradékot, hanem frisset. Megértetted?
– Igen, uram. Azonnal – bólintottam, és máris nekiláttam a dobozok előkészítésének, miközben a szívem mélyén hatalmas kő esett le.
### A szakítás a folyosón
Mielőtt azonban befejezhettem volna a csomagolást, hirtelen lépések zaja hallatszott a folyosóról. Vanessa tért vissza, de már nem volt egyedül. Mellette állt az apja, a befolyásos üzletember, Lorenzo Bellini, akinek a neve önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy a helyi sajtó lehozza a címlapokon. Lorenzo arcán fagyos harag tükröződött.
– Luca! Mi a fene folyik itt? – dörögte a férfi, miközben belépett a konyhába. – A lányom könnyek között jött ki a vendégek elől, mert azt mondja, hogy egy jelentéktelen cseléd és egy öreg csavargó miatt megaláztad őt a saját eljegyzési vacsorádon! Hogy képzeled ezt? A mi családunk nevével nem játszhatsz el egy ilyen cirkuszt!






