A vörösen izzó vascipők által kibocsátott fojtogató forróság és a fémes füst szinte megült a trónterem hűvös levegőjében. A két sötét ruhás szolga remegő kézzel tartotta a lángoló vasdarabokat, miközben Edgar király szigorú, megingathatatlan tekintettel meredt a feleségére. A tömeg lélegzet-visszafojtva, halotti csendben várta a kegyetlen ítélet beteljesedését.
Ám mielőtt a forró fém hozzáérhetett volna Eleonóra mezítláb lévő bokájához, a trónterem hatalmas tölgyfa ajtaja hirtelen – fülsiketítő robajjal – felpattant.
Nem egy sima szolga vagy egy udvari futár lépett be. A kapuban egy magas, nehéz páncélt viselő lovag állt, akinek a sisakját a szomszédos ellenséges királyság – az északi birodalom – címerével díszítették. A páncélján és a köpenyén még ott ültek a hosszú lovaglás és az eső nyomai, de a járása büszke és rendíthetetlen volt. Mögötte fegyveres őrök sorakoztak fel, akik azonnal elvágták az utat a kijárat felé, miközben a király saját testőrei döbbenten kapták a kardjuk markolatához a kezüket.
– Álljatok meg! – harsogta a lovag hangja, amely úgy visszhangzott a kőfalak között, mint egy mennydörgés.
Edgar király arca sötét haragra derült. Felpattant a trónusáról, a keze az övén lévő kardmarkolatra fonódott.
– Hogy merészelitek?! – ordította a király. – Ki engedte meg egy ellenséges birodalom küldöttének, hogy fegyverrel lépjen be a tróntermembe?! Fogjátok el őket!
A lovag azonban meg sem rezzent. Lassan, méltóságteljesen lehúzta a sisakját, és az arcát megvilágították a fáklyák fényei. Nem egy ismeretlen harcos volt ő. A vonásai nemesek voltak, a szemei pedig – amelyek pontosan ugyanolyan mélykékek voltak, mint Eleonóra királynéé – a haragtól és a fájdalomtól csillogtak.
– Várjon, Edgar király! – kiáltotta a férfi, és előhúzott egy vastag, aranypecséttel ellátott pergamen tekercset a köpenye alól. – Mielőtt végrehajtaná ezt a szörnyű, jóvátehetetlen igazságtalanságot, talán érdemes lenne elolvasnia ezt. Mert a hitszegést nem itt kell keresnie a földön ülő feleségénél… hanem azok között, akik a trónja körül suttognak!
A teremben kitört a morajlás. Lady Matilda az első sorban hirtelen elsápadt, a kezei reszketni kezdtek, és óvatosan hátra akart surranni a oszlopok mögé, de Lord Richard – aki szintén ott állt a közelben – kővé meredten bámult az érkezőre.
Edgar király a homlokát ráncolta, a szeme szűkült.
– Milyen vakmerőség ez? Ki vagy te, hogy ezt merészeled mondani?
– Én vagyok Roland herceg. Az északi birodalom trónörököse… és Eleonóra királyné édesfitestvére – mondta a lovag hangosan, hogy az egész udvar tisztán hallja.
A szavak bomba gyanánt robbantak be a terembe. A courtierek döbbenten kapták a fejüket. Lady Matilda levegőért kapkodott, a szemei dülledtek a sokktól. Eleonóra pedig, aki eddig némán és megtörve tűrte a sorsát, most hirtelen felnézett, és a könnyeiken keresztül hitetlenkedve nézett a férfira.
– Roland…? – suttogta a királyné elfulladó hangon.
– Igen, húgom, én vagyok – fordult hozzá a herceg meleg, gyengéd tekintettel, mielőtt ismét a király felé fordult volna. – Edgar király! Azt hittétekt, hogy a feleséged az ellenségünkkel levelezik? Azt hittétek, hogy szökést tervez? Hát tévedtetek. Eleonóra soha nem árult el titeket. Azok a levelek… azok a hamisítványok, amelyek a kezdetektől fogva az ön asztalára vándoroltak… mind egy aljas összeesküvés szüleményei voltak!
Roland herceg hirtelen Lady Matilda és Lord Richard felé mutatott a kesztyűs kezével.
– Ez a két ember – a király távoli rokona és a legfőbb tanácsadója – azért találta ki ezt a gátlástalan hazugságot, mert a királyné befolyása miatt féltették a saját hatalmukat és a palotabeli kiváltságaikat! Azt akarták, hogy elpusztítsa a saját feleségét, hogy utána ők irányíthassák a királyságot a háttérből! És hogy ezt bizonyítsam… itt van a teljes vallomás, amit a bérgyilkosuk írt alá, akit ők béreltek fel, hogy hamis bizonyítékokat csempésszen a királyné lakosztályába!
A herceg átnyújtotta a tekercset a király egyik főtestőrének, aki tétovázva átvette, majd odavitte Edgar királynak.
A király keze remegett, ahogy kinyitotta a pergament. A szemei átfutották a sorokat. Minden egyes név, minden egyes pénzösszeg, amit Matilda és Richard átutalt a spiclinek, feketén-fehéren ott szerepelt a pecsétes iraton. A hazugság hálózata, amit hónapokon át szőttek, most hirtelen kártyavárként omlott össze.
Edgar király lassan felnézett a papírból. Az arca színét teljesen elvesztette; a korábbi jeges dühöt most a tiszta, bénító bűntudat és a pusztító harag váltotta fel. Lassan a trónus mellett álló Lady Matildára és Lord Richardra nézett. A tekintetéből sütött a halálos ítélet.
– Matilda… Richard… – a király hangja alig volt több egy hűvös suttogásnál, de annyi méreg volt benne, hogy a két intrikus azonnal a térdére rogyott a padlón.
– Felség! Irgalom! Ez… ez mind rágalom! A herceg hazudik! – sikoltozott Lady Matilda hisztérikusan, míg Richard lord némán, remegő fejjel borult a kőre, mert tudta, hogy nincs menekülés.
– Vigyétek őket a tömlöcbe! – ordította Edgar király olyan hangon, hogy a csillárok is megcsörrentek. – Készítsétek elő számukra ugyanazt a vasat, amit a feleségemnek szántam! Hadd érezzék meg ők is a hitszegés igazi árát!
A király testőrei azonnal elkapták a két árulót, és durván kirángatták őket a trónteremből, miközben Matilda kétségbeesett sikolyai még hosszan visszhangzottak a folyosón.






