Az étterem, ahová David elhozott minket a tizedik házassági évfordulónkon, a város egyik legexkluzívabb, legdrágább helye volt. A fenséges kristálycsillárok fénye megcsillant a velencei poharakon, a háttérben lágy hárfazene szólt, az asztalokat pedig hófehér damaszt terítő borította. Minden tökéletesnek tűnt volna egy romantikus estéhez – ha a férjem nem a saját szeretőjét, Vanessát ültette volna az asztalhoz harmadiknak, és nem azzal kezdte volna az estét, hogy engem el akar zavarni a saját helyemről.

Amikor David kiejtette a száján azt a mondatot, hogy *„Menj odébb, az ott Vanessa helye”*, a levegő egy pillanatra megfagyott az asztal körül. Vanessa ott ült mellette, egy kihívó, testhezálló vörös ruhában, és a csuklóján azzal a gyémántkarkötővel ékeskedett, amit David még három nappal ezelőtt mutatott meg nekem az ékszerész dobozában, és amikor rákérdeztem, esküdözött, hogy csak tévedés volt, és már visszavitte a boltba, mert túl drága.

De én nem botránkoztam meg. Nem borítottam ki a vörösbort az ölébe, nem kezdtem el hisztériázni, és egyetlen könnycsepp sem csillant meg a szememben. Helyette, ahogy azt a bevezetőben is írtam, melegen elmosolyodtam, kihúztam a székemet, és feltettem azt az egyetlen kérdést, ami azonnal elnémította a büszke mosolyt Vanessa arcán:

*– A férjed tudja, hogy a mai évfordulós helyemen ülsz?*

Vanessa arca hirtelen kifestett falfehérré vált. A pohár a kezében megremegett, a pezsgő szinte kiloccsant a széléből. Hirtelen Davidre nézett, a szemeiben tiszta pánik villant fel.

– M… micsoda? – dadogta Vanessa, és gyorsan a férjemre sandított. – David, te azt mondtad… azt mondtad, hogy a feleséged már rég elköltözött, és hogy egyedül élsz! Azt mondtad, hogy a válásotok csak napok kérdése!

David arca a döbbenettől vörösre vált, majd hirtelen olyan dühös lett, hogy a nyakán kidagadtak az erek. Felpattant a székéből, az asztal megremegett, és a poharak összekoccantak.

– Anna! Mégis mit képzelsz magadról?! – sziszegte a fogai között, miközben a többi vendég diszkréten felénk fordult. – Hogy mered így megalázni Vanessát?! Nem elég, hogy unalmas és rideg vagy, még a nyilvánosság előtt is jelenetet rendezel?!

– Jelenetet? – kérdeztem, és a hangom olyan hűvös és nyugodt maradt, mint a jégcsap. – Én csak egy ártatlan kérdést tettem fel egy hölgynek, aki éppen a megérdemelt helyemet foglalta el a saját évfordulónkon. Sőt, David… talán neked sem kellene meglepődnöd a kérdésen. Végül is, Vanessa férje, dr. Robert Vance – a saját cégünk alelnöke és a legfőbb befektetőnk – elég jól ismeri a szokásainkat, nem?

David szája tátva maradt. A szemei kis híján kiestek a helyükről.
– Te… te honnan tudod?! Honnan tudsz Robertől?!

– David, drágám, te tényleg azt hitted, hogy tíz évig csak egy naiv háziasszony voltam a hátad mögött? – mosolyodtam el kesernyésen, és leültem a szomszédos székre, amelyet hirtelen sokkal kényelmesebbnek találtam. – Amikor te a titkos találkáidat szervezted Vanessával, én a cég jogi igazgatójaként már aláírtam azokat a dokumentumokat, amelyek Robert fióktelepén keresztül összekötik a te kétes ügyleteidet a magánszámláiddal. És ami még érdekesebb… Vanessa talán nem is tudta, hogy a karkötő, amit most visel, nem a te pénzedből lett kifizetve, hanem abból a közös hitelkeretből, amit a mi házunk fedezetére vettél fel a tudtom nélkül.

Vanessa hisztérikus sikoltással kapta le a karkötőt a csuklójáról, és az asztalra dobta, mintha az égő parázs lett volna.
– Te… te megcsaltál engem, David?! Azt mondtad, független vagy! Azt mondtad, szeretsz! És közben a feleséged pénzéből veszed a ajándékokat?!

– Vanessa, ne hallgass rá! Ez csak egy rossz… – kezdte David kétségbeesetten, de már túl késő volt.

A drága étterem bejáratánál hirtelen halk morajlás hallatszott, és a terem egyik VIP bokszából egy magas, elegáns, sötét öltönyt viselő férfi lépett elő. Robert Vance volt az – Vanessa férje, a cégünk milliárdos befektetője. Az arca sötét volt, mint a viharfelhő, a léptei pedig nehezek és céltudatosak voltak, ahogy az asztalunk felé tartott.

Robert már egész este ott vacsorázott a feleségével… vagyis pardon, a titkárnőjével a szomszédos teremben, de eddig a fáklyák és a paravánok eltakarták őt. Ám most, Anna szavai és a botrány miatt, tisztán hallott mindent.

– Szóval itt tartunk, David? – mondta Robert mély, fagyos hangon, miközben megállt az asztalunk mellett, és letekintett a reszkető férjemre. – A saját cégem alelnöke nemcsak a hátam mögött lopja a pénzemet, de még a feleségemnek is udvarol a feleséged pénzéből?

David térdei megrogytak. A korábbi magabiztos, gőgös alelnök most egy sarokba szorított, rettegő patkány képét mutatta.
– Robert… uram… ez… ez félreértés! Anna csak hisztériázik…

– Nem, David. Anna nem hisztériázik – mondtam, miközben lassan felálltam az asztaltól, a táskámat a vállamra vettem, és a pincérnek intettem, hogy hozzák a számlát. – Anna most fejezte be a tízéves szolgálatát melletted. Holnap reggel a cég jogi képviselői átadják neked a válási papírokat, valamint a gazdasági bűncselekményekről szóló feljelentést.

Robert bólintott felém, egy elismerő, hűvös mosollyal.
– A holnapi nap folyamán a cég igazgatótanácsa hivatalosan is felmenti Davidet minden pozíciójából, Anna. És ne aggódj… a részvényei és a vagyona azon tehetséges jogász kezébe kerülnek, aki mindezt kinyomozta. Vagyis hozzád.