A szívem vadul kalapált a bordáim között, de a mozdulataim fegyelmezettek és megfontoltak maradtak. Amikor az anyósom, Margit, csendes léptekkel elhagyta a hálószobát, és a folyosó irányába tartott – valószínűleg a konyha felé, hogy elrejtse a gumikesztyűt és a fekete zsákot –, én óvatosan, nesztelenül visszahúzódtam a lakás bejárati ajtajához, majd látványosan, nehéz léptekkel újra beléptem, mintha csak abban a pillanatban érkeztem volna meg.
– Margit? Itthon vagy? – kiáltottam el magam a legtermészetesebb hangon, amit csak kicsiholni tudtam magamból.
A konyhából gyors, ideges motozás hallatszott, majd Margit bukkant elő, az arcán egy gyorsan felvett, de kissé görcsös mosollyal.
– Ó… te vagy az, drágám? – dadogta kissé zavartan, miközben a kezét a kötényébe törölte. – Azt hittem, csak későbbre várlak. Ma olyan korán jöttél haza… történt valami a munkahelyeden?
– Nem, semmi különös, csak hamarabb végeztem, és nagyon elfáradtam – válaszoltam, rátartva a szememre a kezemet, mint aki kimerült. – Alig várom, hogy egy kicsit pihenjek. Tudod jól, hogy ebéd után mindig szoktam egy órát szundítani a hálószobában, mielőtt hozzáfognék a házimunkához.
Margit arcán ekkor egy olyan fura, alig észrevehető, gonosz elégedettség villant át, amit csak az vehetett volna észre, aki pontosan tudja, mire készült. A szemei megcsillantak, és sietve – talán túlságosan is sietve – megrázta a fejét.
– Ő… hát, drágám, ma talán nem kéne ott pihenned… – mondta gyorsan, és a kezével a hálószoba felé intett. – Valami… valami furcsa szagot éreztem onnan korábban, talán a szellőzés… jobb, ha ma inkább a nappaliban fekszel le a kanapéra.
– Ó, ne aggódj, Margit, biztosan csak beképzeled – mondtam ártatlan arccal, és elindultam a hálószoba felé. – Egyébként is a saját ágyamban szeretek pihenni.
Margit hirtelen előrelépett, és szinte kétségbeesetten kapott a karom után.
– Nem! Azt mondtam, ne menj be oda! Most tisztítanom kell… vagyis… akarom mondani, rendet akartam ott rakni!
Ránéztem, a tekintetem pedig olyan hűvös volt, hogy Margit hirtelen visszahúzta a kezét, és elhallgatott.
– Majd én rendet teszek, Margit – mondtam halkan, és mielőtt még bármit mondhatott volna, beléptem a hálószobába, és becsuktam magam mögött az ajtót.
A szobában fojtogató csend uralkodott. Az ágyon a vastag, virágmintás ágytakaró békésen terült el, de a közepe felé egy gyanús, megmagyarázhatatlan dudor látszott. Ott rejtőzött a hatalmas, veszélyes hüllő, amely csak arra várt, hogy elmozdítsák a takarót.
De nekem nem állt szándékomban megijedni, és eseménytelenül hagyni, hogy ez a nő diadalmaskodjon. A félelem, amely eddig megbénított volna, most átadta a helyét egy hideg, ravasz tettre készségnek. Tudtam, hogy egyedül nem tudok mit kezdeni egy mérges kígyóval, de nem is ez volt a tervem. Azt akartam, hogy Margit saját maga szembesüljön a saját aljasságával, mégpedig úgy, hogy a ház többi lakója – és legfőképpen a férjem – is a saját szemével lássa az egészet.
Gyorsan, óvatos mozdulatokkal elővettem a telefonomat a táskámból, és bekapcsoltam a videófelvételt. A telefon lencséjét óvatosan az ágy felé irányítottam, miközben a hangomat eltorzítva, de tisztán rögzítettem a szoba állapotát. Ezután kiléptem a szobából, de a hálószoba ajtaját résnyire nyitva hagytam.
A nappaliban Margit idegesen járkált fel-alá, a körmeit rágva. Amikor meglátta, hogy üres kézzel jövök ki, az arca kicsit ellazult, és megkönnyebbülten fújt egyet.
– Na ugye? Mondtam, hogy ne menj be… – kezdte, de ekkor hirtelen megcsörrent a bejárati ajtó zárja.
A férjem, Péter lépett be a lakásba. Korábban érkezett a munkahelyéről, pont úgy, ahogy a legtitkosabb reményeimben elterveztem. Péter fáradtan dobta le a kulcsait az előszobai asztalra, és ránk mosolygott.
– Sziasztok! De jó, hogy mindketten otthon vagytok – mondta Péter, miközben a zakóját vette le. – Margit, anya, te is itt vagy? Milyen a hangulat?
Margit szemeiben hirtelen pánik villant fel. Tudta, hogy ha Péter most besétál a hálószobába – ami az ő szokásos rituáléja volt hazaérkezés után, hogy átöltözzön kényelmes otthoni ruhába –, azonnal rálel a kígyóra. És ha ő találja meg, Margit nem tudja majd kimagyarázni, hogyan került oda a hüllő.
– Péter! – kiáltott fel Margit kissé túl hangosan, és hirtelen elé ugrott. – Drágám, ne… ne menj most be a hálószobába! A feleséged… szóval a feleséged most pakol ott, hagyjuk őt békén, inkább igyunk egy kávét a konyhában! Mindjárt csinálok neked egy finomat!
Péter meglepődve húzta fel a szemöldökét.
– Mi van? Miért ne mehetnék be a saját hálószobámba? Mi ez a titkolózás?
Én ekkor léptem elő a folyosóról, a telefonomat a kezemben tartva, a képernyőn pedig a recsegő, de jól látható élő videó közvetítéssel, amit az imént rögzítettem a nyitott ajtón keresztül.
– Igaza van Margitnak, Péter – mondলাম hűvös, de határozott hangon. – Lehet, hogy ma inkább nem érdemes belépni abba a szobába. Mert valaki nagyon különleges vendéget hozott neked ajándékba.
Péter összehúzta a szemöldökét, a hangnemem miatt gyanakvóvá vált.
– Miről beszélsz te, Anna? Milyen vendégről? Megint valami vicc?
– Nem vicc, Péter. Látnod kell. Nézd csak meg a saját szemeddel… vagy inkább nézzétek meg mindketten.






