**A sivatag árnyéka – 1. Rész: Az aukció**

A vadnyugat porfújta, könyörtelen kisvárosa, San Rosalía de los Llanos sosem látott még olyan reggelt, mint az a bizonyos tavaszi nap, amikor a főtér közepén álló fapódiumra egy emberi életet állítottak ki. A nap még alig emelkedett a kopár hegyek fölé, de a levegőt már átitatta a forróság, a feszültség és a fojtogató portalanító szél szaga. A téren összegyűlt csőcselék, a bámészkodó bányászok, a korrupt helyi kereskedők és a környék zord farmerei némán, mégis izgatottan nyüzögtek a felállított szekér körül.

A szekér platóján, egy durva fatönk mellett egy fiatal nő térdelt. A kezei szorosan hátra voltak kötve egy vastag, foszladozó kötéllel. A sötétkék, viktoriánus stílusú ruhája megkopott a portól, de az arca – bár sápadt volt a kimerültségtől és a megaláztatástól – büszkeséget és megtörhetetlen dacot sugárzott. Ő volt Clara. Egy olyan nő, aki nem is olyan régen még a falu legmegbecsültebb tanítónője és birtokosa akart lenni, mielőtt a sors, a kapzsiság és a törvényen kívüliek hálója be nem fonja az életét.

A szekér szélén, széles terpeszben, egy gőgös, elegáns öltönyt viselő férfi állt. Don Ignacio de la Vega volt az, a helyi ezüstbányák és kiterjedt földterületek teljhatalmú ura, akinek a szava törvénynek számított a határ mentén. A kezében vastag köteg dollárbankjegyet tartott, amit időnként provokatívan lengetett a levegőben, mint egy kereskedő, aki épp a legfrissebb marhát vagy lovat kínálja eladásra a piacon.

Ignacio arca kipirult az izgalomtól és a korlátlan hatalom mámorsától. Hatalmas, reszelős hangja túlharsogta a tér csendjét:

– Nézzék meg ezt a lányt, ki adja érte a legtöbbet?! – kiáltotta, miközben végigmérte a tömeget. – Egyetlen bűne az volt, hogy túl sokat tudott a bányászati jogokról! De most itt áll előttünk, magányosan, védelem nélkül! Senki többet?

A tömegben csend uralkodott. Néhányan elfordították a fejüket, mert szégyellték a helyzetet; mások feszülten várták, hogy ki lesz az a vakmerő, aki meg meri vásárolni Ignacio foglyát.

– Senki többet? – ismételte meg Ignacio gúnyos mosollyal, és a kezében lévő pénzköteget magasra emelte. – Megadva!

De ekkor a szekér alól, a poros utca felől egy mély, határozott hang vágott közbe:
– Várjunk csak! Még nem adta meg!

—

**2. Rész: Az idegen a horizontról**

A hang forrása felé fordultak a fejek. A tömeg szétvált, és egy magas, elnyűtt bőrkabátot viselő lovas lépett elő a felverődő porból. A karimájú kalapja mélyen az arcába árnyékolt, de a fémcsillag a mellényén – egy kopott, de tiszta seriffjelvény – azonnal tudatta mindenkivel, hogy idegen fegyveres lépett a város területére. A neve Matthew Vance volt, egy magányos szövetségi békbíró, akit hónapok óta azzal bíztak meg, hogy rendet tegyen a korrupt Durango és Chihuahua államok határvidékén.

Matthew lassan leszállt a fáradt paripájáról, a gyeplőt egy cölöphöz kötötte, majd határozott, nehéz léptekkel a pódiumhoz sétált. A kezében nem volt puska, de a jobb keze gyanúsan közel pihent a lőfegyvere markolatához.

Ignacio de la Vega arcáról azonnal lefagyott a diadalmas mosoly. A szeme összeszűkült, miközben lefelé nézett az érkezőre.
– Hát te meg ki a fene vagy? – sziszegte Ignacio. – Itt nincs dolgod, idegen. Ez magánügy. A lány az adósom, és a törvény szerint az enyém.

– Milyen törvény szerint, de la Vega? – kérdezte Matthew nyugodt, de jéghideg hangon, miközben megállt a szekér mellett. – Mert a mexikói alkotmány és a territórium szövetségi törvényei nem ismerik el az emberkereskedelmet, különösen nem egy köztisztviselő vagy tanítónő kárára. Engedje szabadon a nőt.

A tömegben morajlás futott át. Senki sem mert eddig így beszélni Ignacióval, aki a helyi milíciát és a bányászokat is pénzen tartotta.

Clara felnézett a térdéről. A szemeiben a halvány remény csillogása villant fel. Nem ismerte a férfit, de a hangjában lévő rendíthetetlen nyugalom azt sugallta, hogy ez az idegen nem fél a bányák urától.

Ignacio felnevetett – egy rekedt, ideges nevetéssel.
– Szövetségi törvény? Itt a hegyek között csak az én szavam számít, seriff! Ha meg akarod venni, add oda az árat, vagy húzz vissza ott, ahonnan jöttél, különben a testvéreid mellé temetellek a sivatagba!

Matthew nem rezzent meg. Egyetlen hirtelen mozdulattal előhúzta a zsebéből a tárcáját, és egy vastag papírköteget – egy hivatalos szövetségi letartóztatási parancsot és bányászati auditot – dobott fel a szekér platójára, pontosan Ignacio lábához.

– Ez nem aukció, Ignacio. Ez egy letartóztatás. A bányák illegális kisajátításáért, a hamisított adósságlevelekért és emberrablástól kezdve mindennel vádollá Nagy-Chihuahua bírósága előtt. A lovaidat és a pénzedet már zárolták a tartományi hatóságok. Most pedig… engedd el a nőt.

Ignacio elvörösödött a dühdttől. A kezében tartott pénzköteget a földre hajította, és a fegyveréért nyúlt.
– Te bolond! – üvöltötte.

De mielőtt a kezérintés elérte volna a markolatot, Matthew keze villámgyorsan mozdult. Egyetlen tompa ütés a csuklójára, és Ignacio pisztolya nagy csörömpöléssel a porba hullott. A seriff egyetlen mozdulattal megragadta a bányatulajdonos gallérját, lekörözte a szekérről, és a fűbe kényszerítette.

– Vége a játéknak, Ignacio – mondta Matthew a fülébe.