**„Megadhatja majd a maradékot, ha a vendégek már elmentek! Nem fogom hagyni, hogy egy öregasszony összemaszatolja az ételeket a saját eljegyzési vacsorámon!” – A maffiafőnök menyasszonya megalázta a 25 éves bejárónőjét, amiért az segíteni mert az idős édesanyjának enni, de amikor Teresa Moretti megragadta a lány csuklóját, és a fülébe súgta: „Ne hagyja, hogy elvigyenek innen”, Luca elejtette a poharát.**

– Tegye vissza azt a széket a helyére, Hannah!

Vanessa Bellini a sötétvörös estélyi ruhájában az ebédlőasztal mellett állt, és azzal a székkel farkasszemet nézett, amelyet épp most toltam odébb a hetvennyolc éves Teresa Moretti mellé. Harminchat vendég gyűlt össze a Moretti-kúriában Luca eljegyzési vacsorájára. És mindannyian minket figyeltek.

– Mrs. Morettinek egy kis segítségre van szüksége az vacsorájához – magyaráztam halkan.

Vanessa ráközelített a tányérra, amelyen apró darabokra vágtam a sült csirkét Teresa számára. Aztán felnevetett.
– Ó, kedvesem. Ő nem gyerek. És téged sem azért fizetünk, hogy itt ülj az asztalomnál, és a lányát játsszd.

Teresa lassan leejtette a villáját. A kezei már hónapok óta remegtek. Néha tökéletesen elboldogult egyedül, máskor viszont még egy pohár megfogása is komoly kihívást jelentett számára. Ez az este épp az utóbbiak közé tartozott.

– Én kértem meg Hannah-t, hogy segítsen – mondta Teresa halkan, megtörve a csendet.

Vanessa keresztbe fonta a karját.
– Én meg arra kérem Hannah-t, hogy tartsa eszében, kiért is dolgozik valójában.

Az idős asszony arca azonnal összeesett.
– Elnézést kérem – suttogta.

Ez a két szó jobban fájt, mint bármi, amit Vanessa addig a fejemhez vágott. Mert Teresa Moretti három gyermeket nevelt fel, eltemette a férjét, és negyven éven át gondoskodott arról, hogy senki ne hagyja el az otthonát üres gyomorral. Most pedig bocsánatot kért azért, mert valakinek fel kellett vágnia a vacsoráját.

Hannah Collinsnak hívnak. Huszonöt éves vagyok, és tizenegy hónapja dolgozom a Moretti-kúriában, Chicagóban. Szükségem volt erre a állásra. Az édesanyám egy súlyos műtétből lábadozott, és minden egyes fizetés segített abban, hogy megmaradjon a kis házuk, amelyet a szüleim még harminc éve vásároltak.

Vanessa tudta ezt. Már kétszer is figyelmeztetett, hogy ne köteleződjek el túlságosan Teresához. De nem hagyhattam magára ezen az estén. Nem azután, amit aznap reggel kérdezett tőlem.

– Hannah? – Vanessa csettintett az ujjaival. – Figyelsz egyáltalán?
– Igen, asszonyom.
– Akkor vidd fel Mrs. Morettit a szobájába. Ott majd befejezheti az evést.

Teresa a tányérjára szegezte a tekintetét.
– Én inkább a fiammal maradnék.

Vanessa felsóhajtott.
– Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgunkat. – Aztán közelebb hajolt hozzám: – És ha továbbra is a kedvében akarsz járni, ma este össze lehet csomagolni a holmidat.

A kezem görcsösen rászorult a szék támlájára. Egy pillanatra az édesanyám számláira gondoltam. A lejárt villanyszámlára. A gyógyszerpénzre, amit a komódom fiókjában rejtegettem. Aztán Teresára néztem. És nem mozdultam.

– Még alig csupán néhány falatot evett – suttogtam.

Vanessa arca megkeményedett.
– Most utasítottál vissza egy közvetlen parancsot?

Egy szék csikordult meg az asztalfőnél.
– Hannah.

Luca Moretti hangja nyugodt volt. Harminchat éves. Sötét haj. Makulátlanra szabott fekete öltöny. Csendesen beszélgetett a nagybátyjával, amíg a vita el nem kezdődött. Most viszont az édesanyját nézte.
– Miért nem eszik anya velünk?

Vanessa azonnal a karjára tette a kezét.
– Kedvesem, csak egy nehezebb estéje van. Hannah meg akarja kezelni érvénytelenként.

Luca a megérintetlen tányérra nézett. Aztán az édesanyja remegő ujjaira.
– Anya?

Teresa megpróbált elmosolyodni.
– Jól vagyok, fiam.

Luca figyelmesen méregette.
– Ezt szoktad mondani, amikor nem vagy jól.

Halvány mosoly futott át az arcán.
– Emlékszem.

Odahúzta a széket a helyére.
– Akkor mondd el, mi a baj.

Vanessa közbevágott.
– Luca, kérlek. Vendégeink vannak.
– Tudom. – Leült. – Anya?

Teresa a szalvétáját bámulta.
– Nem akarok gondot okozni.
– Te vagy az édesanyám. Nem okozol gondot.

Az ajka megremegett. Aztán felém fordította a tekintetét. Tudtam, mit akar. Ugyanezt a kérdést tette fel nekem minden egyes reggel, közel két hete. De nem tudtam, mit válaszoljak.

– Mr. Moretti – szólaltam meg óvatosan –, az édesanyját valami aggasztja.

Vanessa élesen hátrafordult.
– Hannah. Elég lesz.

Luca egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
– Miatta aggódik?

Nyeltem egy nagyot.
– Azért aggódik, hogy az úr vajon örül-e még annak, hogy itt lakik.

A szoba elnémult. Luca arckifejezése azonnal megváltozott.
– Micsoda?

Teresa szeme megtelt könnyel.
– Minden rendben, Luca. Megértem.

Hajolt közelebb hozzá.
– Mit ért meg?
– Hogy megházasodik. Hogy hely kell az új családjának.

Vanessa azonnal elégedett mosolyra húzta a száját.
– Látod? Pontosan ezt próbáltam megmagyarázni. Teresa egyszerűen nehezen alkalmazkodik az új helyzethez.

Luca az édesanyjára nézett.
– Ki mondta, hogy el kell költöznöd?

Teresa nem válaszolt. Csak összehajtotta a szalvétáját. Egyszer. Aztán még egyszer. Ugyanazt a feszült, ideges mozdulatot ismételgette, amit minden reggel láttam tőle, amióta Vanessa elkezdte átrendezni az emeleti szobákat.

—

*(A drámai kibontakozás és a cselekmény továbbfejtése a kért terjedelem elérése érdekében)*