**„A maffiafőnök menyasszonya megparancsolta, hogy küldjem el a húgát az eljegyzési vacsora előtt – de amikor Luca Moretti meglátta a fekete ruháját és a nyakában lógó jegygyűrűt, elejtette a poharát, és így suttogott: „Nina… hol van Ben?””**
– Kérlek, ne tedd ezt nehezebbé a kellőnél, Nina.
Vanessa Bellini a szervizbejáratban állt egy szűk, vörös szaténruhában, és elállta az útját egy fiatal nőnek, aki be akart lépni a kúriába. Nina Moretti harmincegy éves volt. Egyszerű fekete ruhát viselt egy szürke gyapjúkabát alatt. Sötét haját laza kontyba fogta, a szeme pedig vörös volt és felpuffadt a sok sírástól. A nyaka körül, egy vékony láncon egy férfi arany jegygyűrű lógott.
– Nem akarok bajt keverni – suttogta Nina. – Csak öt percre van szükségem a bátyámmal.
Vanessa keresztbe fonta a karját.
– Luca teljesen világossá tette, hogy nem akar ebbe belefolyni.
Nina lenézett.
– Még azután sem, ami Bennel történt?
Vanessa nem felelt. Ehelyett hozzám fordult.
– Rachel, keress neki egy autót. És bizonyosodj meg róla, hogy nem megy be az ebédlőn.
Rachel Morgannek hívnak. Huszonnyolc éves vagyok, és közel két éve dolgozom házvezetőnként Luca Moretti chicagói manoirjában. Láttam már meglett férfiakat is összerezzenni Luca nevének hallatán. De láttam már olyat is, amikor annyira nevetett, hogy nem tudta befejezni a mondatot, valahányszor a húga meglátogatta.
A szüleik évekkel korábban meghaltak. Luca tizennégy évvel volt idősebb Ninánál, és a gyermekkora nagy részében több volt, mint egy testvér. Ott volt a szülői értekezletein. Megtanította vezetni. Az első sorban ült, amikor lediplomázott. És amikor négy évvel ezelőtt hozzáment Ben Carterhez, Luca kísérte az oltárhoz. Emlékeztem az esküvői képre az íróasztalán. Luca Nina és Ben között állt, az egyik karját mindkettőjük vállára vetve. Mindhárman nevettek. Luca még mindig úgy emlegette Bent, mint a testvért, akit a sors hozott az életébe.
Ezért nem volt semmi értelme annak a nőnek, aki ott állt mellettem.
– Nina – kérdeztem óvatosan –, Luca tudja, hogy itt vagy?
A fejét rázta.
– Nem szóltam neki, hogy jövök.
– Miért nem?
A szeme megtelt könnyel.
– Mert Vanessa azt mondta, hogy nem akar látni.
Egy fojtogató szorítás járta át a mellkasomat. Három nappal ezelőtt hallottam, amint Luca reggeli közben a húgáról kérdezi Vanessát.
– Hívott Nina? Egész héten üzeneteket hagytam neki.
Vanessa anélkül felelt, hogy felnézett volna a kávéjából.
– Ő meg Ben egy kis időt töltenek egymással. Nina megkért, hogy tartsd tiszteletben a magánéletüket.
Luca csalódottnak tűnt.
– Remélem, minden rendben velük.
Most pedig Nina állt előttem feketében, miközben Vanessa ki akarta küldeni. Ránéztem a nyakában lógó gyűrűre.
Nina, hol van a férjed?
Az arca összetört.
– Elment.
Csak bámultam rá.
– Mi?
Megérintette a gyűrűt.
– Ben kilenc nappal ezelőtt meghalt.
Egy pillanatig szóhoz sem jutottam. Vanessa közénk lépett.
– Rachel, ennyi elég volt.
De én továbbra is Ninát figyeltem.
– Moretti úr tudja?
Nina rövid, élettelen nevetést hallatott.
– Azt hittem, tudja.
Letörölte a könnyeit.
– Felhívtam a házat, miután Bent kórházba szállították. Vanessa azt mondta, hogy Luca üzleti úton van.
Vanessa állkapcsa megfeszült.
Nina…
– Újra felhívtam, miután meghalt.
A hangja remegett.
– Azt mondta, hogy Luca tudja, de nem érzi kényelmesnek, hogy elmenjen a temetésre.
Egy gyomorforgató ürességet éreztem. Nina folytatta.
– Múlt szombaton temettem el a férjemet, Rachel. A bátyám nem volt ott.
Vanessa az ebédlő felé pillantott.
– Pontosan ezért nem ez a megfelelő alkalom.
Nina rászegezte a tekintetét.
– Nem akartam maradni a vacsorára.
Kinyúlt a kabátzsebébe, és előhúzott egy gondosan összehajtogatott, kék selyem nyakkendőt.
– Csak át akartam adni ezt Lucának.
Felismertem. Luca viselte ezt a nyakkendőt a húga esküvójén. Nina ujjai reszkettek az anyag körül.
– Ben kölcsönkérte az esküvőnk napján, mert nem volt pénze egy rendrevalóra.
Elmosolyodott a könnyein keresztül.
– Mindig azt mondta, hogy vissza fogja adni.
A hangja elcsuklott.
– Soha nem adta vissza.
Vanessa felsóhajtott.
– Akkor add oda Rachelnek.
Nina a fejét rázta.
– Ben megkért, hogy személyesen adjam át Lucának.
– A bátyádnak nincs szüksége még egy fájdalmas emlékre.
Nina megremegett. Aztán így suttogott:
– Szükségem volt rá, Vanessa.
Először csillant fel düh a könnyei mögött.
– Szükségem volt a bátyámra, amikor a férjemet leeresztették a sírba.
Vanessa arca megkeményedett.
– Lucának megvan a maga élete. Nem várhatod el…
—
*(A drámai szál kibontakozása és a cselekmény továbbfejtése a kért terjedelem elérése érdekében)*
A feszültség a konyhaajtóban szinte tapinthatóvá vált. Vanessa éppen ki akart mondani valami újabb metsző, hideg megjegyzést, amikor a folyosó felől hirtelen nehéz, határozott léptek zaja hallatszott. A nehéz tölgyfa ajtó kitárult, és maga Luca Moretti lépett ki a folyosóra.
A harminchét éves maffiafőnök hibátlanul szabott, sötét öltönyt viselt, az inggallérja makulátlanul fehér volt, de a tekintetében ott ült az az olthatatlan, hideg fenség, amitől a legkeményebb bűnözők is elfordították a fejüket. A kezében egy pohár prémium bourbon lógott. Azért jött ki, hogy ellenőrizze a személyzetet a vacsora előtt, de amint megpillantotta a jelenetet a szervizbejáratnál, a mozdulatai hirtelen megmerevedtek.






