A visszapillantó tükörben látható kép – az a magányos, meggyötört arc a sötét országút szélén – kitörölhetetlenül égett bele a retinámba. Amikor a fékre tapostam, és a kocsijam gumijai csikorogva álltak meg a nedves aszfalton, a zuhogó eső hangja szinte elnémította a saját gondolataimat. Az ablakon kopogó vízcseppek mögött a világ elmosódott, de az a pillantás, amellyel a nő a kocsik felé nézett, ott maradt éles pontossággal a fejemben. Nem hajthattam el. Mert ha elhajtok, azzal a lelkiismeretemet hagyom cserben.
A motor halkan duruzsolt, miközben lenyrtam az ablakot. A hideg, nyirkos levegő azonnal beáramlott az utastérbe, magával hozva az őszi erdő és az aszfalt szagát.
– Hé! – kiáltottam ki a sötétbe, a hangom rekedtebb volt a szokásosnál. – Minden rendben? Segíthetek?
A nő, aki eddig szinte szoborként állt a szalagkorlát mellett, megmozdult. Lassan fordította felém a fejét. A nedves, sötét haja a arcába tapadt, a kabátja – amely egykor talán elegáns lehetett – most átázott a zuhogó esőtől. Nem válaszolt azonnal. Csak bámult rám a sötétből, mintha nem is hitte volna el, hogy valaki valóban megállt mellette ezen az isten háta mögötti úton, ahol éjszakánként szinte soha senki sem jár.
– A kocsi… – szólalt meg végül, a hangja vékony volt, szinte elvész a szakadó eső zúgásában. – A motor füstölni kezdett, aztán megállt. A telefonom… nincs térerő. És senki sem állt meg. Mindenki csak elhajtott mellettem.
Éreztem, hogy a gyomrom egy pillanatra összeándul. Tudtam, milyen az, amikor az ember úgy érzi, a világ teljesen magára hagyta.
– Nyugodj meg – mondtam, miközben kinyitottam az ajtót, és a kezembe vettem az esernyőt. – Gyere be a kocsiba, legalább itt meleg van. Nem hagylak itt a sötétben.
Ahogy kinyitotta a jobb oldali ajtót, és óvatosan beszállt a fűtött utastérbe, a hideg, fagyos levegő helyét átvette a nedves kabát és a bizonytalanság fojtogató illata. Remegett. Nemcsak a hidegtől, hanem a kimerültségtől is. A szemei, amelyek a tükörben olyan sötétnek tűntek, most a műszerfal halvány fényénél kékre váltottak – egy mély, fáradt tengerkék színre, ami valami rejtélyes, fájdalmas történetet hordozott.
– Köszönöm – suttogta, és a kezét a térdén összefonta. – Anna vagyok.
– Péter – feleltem, miközben hátrenyúltam egy száraz takaróért, amit a csomagtartóból szoktam elővenni, és átnyújtottam neki. – Nem kell megköszönni. Senki sem hagyhatja ott embertársát egy ilyen éjszakán. Hol voltál úton? Merrefelé tartottál?
Anna a takaróba burkolózott, de a tekintete továbbra is nyugtalanul cikázott az út szélén álló, elhagyott autó felé, amelynek a vészvillogói már alig pislákoltak a sötétben.
– Nem messze innen, a völgy alatti kisvárosba igyekeztem – mondta, miközben a körmével a takaró szélét gyűrte. – De nem hiszem, hogy csak úgy véletlen volt, hogy a motor megállt. Valami… valami nem stimmel azzal az autóval. És nemcsak a gépkocsival.
A hátamon hirtelen végigfutott a hideg veríték.
– Mit akarsz ezzel mondani, Anna?
– Azt, hogy követtek – felelte a nő, és a hangja olyan halk volt, hogy alig hallottam a kocsiban lévő fűtés zúgása mellett. – Már órák óta. Azóta, hogy elhagytam a fővárost. Azt hittem, csak a képzeletem játéka, mert egyedül utazom, de amikor a kanyar után a fényszórók hirtelen kialudtak, tudtam, hogy valaki szándékosan vágta el a vezetékeket.
Ránéztem. A tükörben látott magányos alak most hirtelen egy sokkal sötétebb rejtély részvévé vált. Nem egy egyszerű lerobbant autós volt, aki segítségre vár; valaki elől menekült.
– Ha követtek, akkor nem maradhatunk itt az út szélén – mondtam, és határozott mozdulattal sebességbe tettem a kocsit. – Elviszlek a legközelebbi benzinkútra, vagy ha kell, a rendőrségre. Itt nem lesz bajod.
– Nem! – kiáltotta Anna, és a keze hirtelen ráfogott az karomra. A szemeiben tiszta, elemi rettegés ült. – A rendőrségre nem mehetünk. Nem bízhatok senkiben. Ha tudják, hogy nálam van az a dokumentum… ha megtalálják, amit apám ránk hagyott… akkor vége.
– Milyen dokumentumról beszélsz, Anna? – kérdeztem, és a motor felpörgött, miközben a kerekek megcsúsztak a nedves aszfalton.
De mielőtt a nő válaszolhatott volna, az út szélén, a sötét erdő sűrűjéből hirtelen két erős fényszóró vágott át az esőn. Egy fekete terepjáró bukkant elő a fák közül, minden jelzés nélkül, és hatalmas sebességgel indult el felénk, egyenesen a mi sávunkban.
A szívem a torkomban dobogott. A pillanat töredéke alatt kellett döntenem: ha nem rántom el a kormányt, belénk csapódnak.
– Kapaszkodj! – ordítottam, és a kormányt vadul balra rántottam, miközben a kocsik gumijai sikoltozva vették be a kanyart a sötét, esős éjszakában.
—
A kerekek füstöltek, a kocsi hátulja megcsúszott a sárban, de sikerült az út melletti régi földútra kanyarodnom, távol a főút vonalától. A fényszórókat azonnal lekapcsoltam, hogy a sötétben rejtőzködjünk. A motor halkan kattogott a leállás után, és a kabinban csak a zuhogó eső és a saját zihálásunk hangja hallatszott.
Néhány másodperccel később a fekete terepjáró elhúzott a főúton, a fémpatkolású gumik hangja lassan elhalkult a távolban.






