A porfelhő, amelyet a déli szél sodort a Sangre de Cristo hegység lábához, lassan leülepedett. Ethan Callahan még mindig a masszív, tölgyfa kapu előtt állt, ujjai görcsösen kapaszkodtak a recsegő fába. A sötét hajú nő, aki ott állt a meggyötört, kimerült asszonyok csoportjának élén, felemelte a fejét. A tekintetük összetalálkozott.

Az idő, amely tizenkét éven át megállni látszott Ethan számára, egyetlen szempillantás alatt zuhant össze.

A nő neve – *Shada* – keserű ízként égett a nyelvén, egy olyan név, amelyet tizenkét év alatt egyszer sem mert kimondani hangosan, még a viharos éjszakákon sem, amikor a magány emésztette. Shada szemei, amelyek egykor a csillagos sivatagi éjszakákat idézték, most mélyen ültek a fáradtságtól, arcát por és könnyek barázdálták, de a tartása – az a büszke, hajthatatlan apacs tartás – mit sem változott.

– Ethan… – suttogta a nő. A hangja alig hallatszott a sivatagi csendben, de a férfi agyában úgy zengett, mint egy harangütés.

Ethan torkából felszakadt egy rekedt hang, de nem felelt. A sebhelyek a testén – a régi lövések, késszúrások és a lelkén tátongó sebek – hirtelen mind egyszerre sajgarni kezdtek. Miért itt? Miért most? Miért kellett a múltnak így, darabokban, vérző lábbal és megtört testtel visszatérnie a küszöbére, amikor ő már éppen felépített egy látszólag biztonságos, csendes sírhelyet a saját magányából?

– Nyissátok ki a kaput – mondta végül Ethan, és a hangja olyan mély és rideg volt, mint a hegyi forrás vize kora tavasszal.

A nehéz vasrögök csikorogva emelkedtek ki a reteszekből. Ethan kinyitotta a kaput, de hátrább lépett, utat engedve a betolakodóknak, akik valójában a saját múltjának szellemei voltak.

A tizenkét nő szinte összecsuklott, ahogy beléptek az udvarra. A legfiatalabb – az a kislány, aki előbb a kerítésnek dőlt – eszméletét vesztve rogyott volna össze, de Ethan acélos karja elkapta, mielőtt a porba zuhant volna. Felkapta a könnyű, szinte súlytalan testet, és gyors léptekkel a főépület felé indult, miközben Shada és a többi asszony némán követte.

—

A nappali sötét volt és hűvös. Ethan letette a kislányt a vetett ágyra, majd Shada felé fordult, aki a szoba sarkában állt, kezét védelmezően a többi kimerült asszony előtt tartva.

– Mi történt? – kérdezte Ethan hidegen, miközben egy kancsó vizet és poharakat pakolt az asztalra. – A katonaság? Vagy a fekete-dombi bányászok bérencei? Miért üldöznek titeket az apacs földeken túl is, egészen a hegyekig?

Shada odalépett az asztalhoz, ujjai remegtek, ahogy belemarkolt a pohárba, de a tekintete nem kereste Ethanét; egyenesen nézett a szemébe, mint akinek nincs vesztenivalója.

– A vörös sáv mentén fekvő falvainkat felégették, Ethan – mondta Shada, és a hangja most már határozottabban csengett, bár a kimerültség ott bujkált minden egyes szavában. – Egy új csapat érkezett a dél-texasi vasúttársaságtól. Nem akarnak tárgyalni, nem kérnek földet. Mindenkit el akarnak pusztítani, aki az útjukba áll. A véneinket… a véneinket megölték. Mi elmenekültünk a gyerekekkel, de a lovainkat elhajtották, a vizeinket mérgezték. Napok óta gyalogolunk a sivatagban, és csak a te híred tartott bennünket életben. Azt mondták, az az ember élt itt, aki egykor ismerte az apacsokat… aki talán még emlékszik ránk.

Ethan az ablakhoz lépett. Kinézett a vöröslő alkonyatba, a hegyek mögött lebukó nap utolsó sugaraira, amelyek aranyszínűre festették a cottonwood fát. Ott nyugodott a felesége és a kislánya. Azok a halottak, akiket soha senki nem tudott visszahozni. És most itt állt Shada – a nő, akivel egykor, a felesége halála utáni legsötétebb évben, egy ideig egymás támaszai voltak, mielőtt az utak elváltak volna egymástól a törzsi háborúk és a fehér telepesek pusztítása miatt.

– Ez a tanya nem menedék, Shada – mondta Ethan, anélkül, hogy megfordult volna. – Ez egy börtön. Én magam zártam be magam ide. Nincs helyem a világban, és nincs szükségem újabb harcra. Holnap reggel, amint a gyerekek kipihenik magukat, tovább kell mennetek észak felé. A taosi misszióban biztonságban lesznek.

Shada felhorkant. Egy keserű, fojtott hangú nevetés hagyta el a ajkát, amelyben ott volt az egész sivatag összes fájdalma.

– Észak felé? A katonák ott is fésülik a völgyeket, Ethan! Azt hiszed, nem tudják, hogy menekülünk? Nem megyünk északra. És nem megyünk a misszióba sem, mert az az első hely, amit felégetnek, ha a nyomunkra bukkannak.

Ethan hirtelen megfordult. Az arca megfeszült, a szemeiben veszélyes tűz villant.

– Akkor mit akarsz tőlem, Shada? Hogy fegyvert fogjak? Hogy újra az a fejvadász legyek, aki miatt vérszagú volt ez a vidék? Azt hiszed, ha ittmaradtok, meg tudom védeni tizenkét embert egy egész magánhadsereggel szemben? Egyedül vagyok!

– Nem vagy egyedül – szólalt meg halkan az egyik idős asszony a sarokból, akit eddig észre sem vettek. – Csak elfelejtetted, milyen az, amikor valakiért nem a harag, hanem az élet miatt kell küzdeni.

—

Az éjszaka csendes volt, de nem békés. Ethan a tornácon ült, a régi sörétes puskáját tisztogatta. A fém alkatrészek hidegek voltak a kezében, de a gondolatai égtek. Shada a ház másik szobájában aludt a többi nővel, de Ethan hallotta a lélegzetvételüket a falon keresztül. Minden rezdülésük emlékeztette arra a régi életre, amelyet maga mögött akart hagyni.