A színes takaró lassan, szinte méltóságteljesen csúszott le Nahimana válláról, felfedve a fiatal nőt, akitől a törzs összes harcosa rettegett vagy akitől elfordult.

Ethan szíve hatalmasat dobbant a mellkasában. Nem egy boszorkányt látott, nem egy megcsonkult vagy eltorzult arcú teremtést, ahogy azt a suttogások alapján képzelni lehetett volna. Nahimana magas volt, tartása büszke és hajthatatlan, mint a sivatagi sziklák. Hosszú, hollófekete haja a vállára omlott, sötét, éles szemeiben pedig nem félelem, hanem dac és mélységes büszkeség csillant meg.

A sátorban hirtelen még a tűz ropogása is elhalkult. Minden szem Ethamre szegeződött, mintha azt várták volna, hogy a fiatal farmer a látvány hatására meghátrál, visszavonja az igent, és futva menekül ki a táborból.

– Nahimana vagyok – szólalt meg a nő. Hangja mély volt, tiszta és dallamos, mint egy hegyi patak csörgedezése, mindenféle bocsánatkéréstől mentes. – És most már a tied, akármit is mondott neked a törzs. Ha meg akarsz tagadni, tedd meg most. Nem foglak kérlelni.

Ethan nem mozdult. Mélyen a lány szemébe nézett, és hirtelen megértette. Nem átok ült rajta, nem betegség. Nahimana nem olyan volt, mint a többi apacs nő a völgyben; nem tűrte el a hallgatást, nem hódolt be a törzsi vénemberek elavult törvényeinek. Amikor a harcosok feleséget kerestek, engedelmes társat akartak, aki lehajtott fejjel szolgál. Nahimana viszont kérdezett, vitatkozott, és ha kellett, nyíltan kimondta a véleményét a vezérek előtt is. A férfiak pedig – a büszkeségükben és a gyengeségükben – inkább féltek tőle, minthogy egyenrangú társként tekintsenek rá.

Ethan a szája szélén elmosolyodott. Egy olyan ember számára, aki egész életében keményen dolgozott, és sosem félt a nehéz döntésektől, ez a lány nem elrettentő példa volt, hanem valaki, akit érdemes volt megismerni.

– Nem vonom vissza – mondta Ethan határozott, nyugodt hangon, miközben egy lépéssel közelebb lépett hozzájuk. – Azt mondtam, igen. És én az igazamért szoktam élni.

Chaska főnök arca megváltozott. A kemény, ráncos vonalak mögött egy pillanatra elégedettség csillant meg. Bólintott, majd intett a kezével, hogy a sátorban lévők vonuljanak ki. Egyedül hagyták őket a tűz mellett.

—

Az első hetek nem voltak könnyűek.

Ethan rablókból, kimerültségből és kemény munkából álló élete hirtelen kibővült egy olyan társsal, akivel eleinte alig beszéltek egymással. Nahimana beköltözött Ethan kis kőházába a legelő szélén, de a függetlensége mindennél fontosabb maradt számára. Nem viselkedett úgy, mint egy “megmentett” feleség; lovagolt, vadászott, segített a marhák terelésében, és ugyanolyan keményen dolgozott, mint bármelyik férfi a környéken.

Egyik este, miközben a vihar ismét kopogtatott az ablakon, a tűzhely mellett ültek.

– Miért mondtál igent? – kérdezte Nahimana hirtelen, miközben egy bőrszíjat font az íjához. – Az apám választás elé állított. Elfuthattál volna. Senki sem tartott volna vissza a sivatagban.

Ethan a tűzbe bámulva, csendesen válaszolt:
– Mert megmentettem a kisunokádat a kanyonban. Azt hittem, az egyetlen adósság, amit törlesztenem kell, a tiéd. De rájöttem, hogy az életben ritkán kapunk esélyt arra, hogy olyasmit válasszunk, ami valóban számít. A városban mindenki azt mondta, mit tegyek, kihez menjek, hogyan éljek. Itt… te vagy az első ember, aki nem kért tőlem semmit, csak azt, hogy legyek önmagam.

Nahimana megállt a mozdulattal. A sötét szemei mélyen fúródtak Ethan tekintetébe. Először látta a férfin a nyoma sincs a félelemnek vagy a gúnynak. Csak őszinteséget.

– A törzs azt hitte, megátkozlak – mondta halkan a lány, és a szája szélén keserű mosoly futott át. – Azt hitték, a nyelvem túl éles, a lelkem pedig túl vad egy harcosnak. Azt mondták, senki sem fog akarni, mert nem hajtom meg a fejem.

– Akkor szerencséd van – felelte Ethan komolyan –, mert én sem szeretem, ha valaki lehajtja a fejét. Nekem egy olyan társsal kell az életem leélni, aki mellettem áll a viharban, nem mögöttem.

Az a beszélgetés törte meg a jeget. Aznap éjszaka a feszültség, ami kettőjük között lebegett, végleg szertefoszlott, és helyét egy mély, hallgatag, mégis kikezdhetetlen szövetség vette át.

—

Ám az arizonai sivatag békéje ritkán tartott sokáig.

Néhány héttel később a határ túl oldaláról hírek érkeztek. Egy gátépítő társaság, amelynek emberei már hónapok óta fenyegették a környékbeli farmereket és az apacs törzsek vízforrásait, most nyílt háborúra készült. A vezetőjük, egy kíméletlen üzletember, Vance, bérgyilkosokat és marhatolvajokat fogadott fel, hogy elűzzék az embereket a földjeikről.

Egyik délután Ethan a kerítést javította a déli legelőn, amikor hirtelen dobogást hallott. Három lovas közeledett nagy sebességgel a porfelhőben. Nem helyi farmerek voltak; a fegyverük és a ruházatuk a városon túli bányászcégek embereire vallott.

Ethan azonnal a lova felé kapta a tekintetét, de máris elvágta az utat az egyik idegen, nehéz puskát szegezve rá.

– Te vagy Ethan Miller? – kérdezte a vezér, egy csúf, heghelyes arcú fickó, akit a völgyben csak “Kutya” néven emlegettek. – Azt hallottuk, hogy az apacsokhoz szegődtél. Hogy összefetkezgettél a vadakkal. Vance úr üzeni, hogy a legelőd holnaptól a társaságé. Pakoljatok, amíg még élitek.

Ethan felegyenesedett. A keze lassan a csípőjén lévő revolver táskája felé csúszott, de tudta, hogy hármuk ellen egyedül nincs esélye.