A kerozinlámpa halvány, vibráló fénye megvilágította Silas Whitcomb és a földön kuporgó, kimerült fiatal nő arcát. A csűrben a levegő szinte tapintható volt a hideg és a feszültség miatt. Silas ajka szétnyílt, hogy kimondja azt a szót, amit a pusztai józan esze diktált – hogy nem teheti meg, hogy nincs elég élelme, hogy holnap reggel el kell menniük –, de amikor a tekintete a legkisebb fiúra, a kimerültségtől elalvó Hugh-ra tévedt, a szavak megakadtak a torkán.
– Jöjjenek be a házba – mondta végül Silas, és a hangja rekedtebb volt, mint amilyennek szánta. – Nem fognak megfagyni ebben a csűrben. De a házban sem lesz sokkal jobb a helyzet. Ezt előre tudniuk kell.
Joanna Talbot szemeben a hitetlenkedés és a mérhetetlen megkönnyebbülés keveredett. Lassan felállt, de a lábai megroggyantak a napokig tartó gyalogolástól és az éhezéstől. Silas azonnal elkapta a könyökét, és biztos tartást adott neki. A nő teste meglepően könnyű volt, mint egy megtört ág, amelyet a vihar sodort a porta elé.
– Segítek a gyerekekkel – mondta Silas, és mielőtt Joanna tiltakozhatott volna, óvatosan felkarolta a legkisebb fiút, míg a kilencéves kislány, akit Anának hívtak, álmosan, bizonytalan léptekkel kapaszkodott Joanna szoknyájába. A másik két fiú, a tizenkét éves Thomas és a nyolcéves Samuel, némán, hatalmas, ijedt szemekkel követték őket a harapós wyomingi éjszakai szélben a főépület felé.
A ház melege, bár alig volt több a kihűlt kályha maradék hőjénél, azonnal átölelte őket, amint Silas becsukta mögöttük a nehéz tölgyfa ajtót.
—
Az elkövetkező órákban Silas megszegte azokat a szabályokat, amelyeket a túlélés érdekében hozott a saját rancusán. A spájz legmélyéről előhúzta a téli tartalék egy részét: egy darab sózott marhahúst, egy fazékra való burgonyát és a liszt utolsó zsákjának a felét. Nem gondolkodott a holnapon; a jelen pillanat kíméletlen valósága – a gyerekek üres gyomra és Joanna csendes, méltóságteljes tartása – felülírta a rideg számokat.
A konyhaasztal körül ülve a gyerekek pillanatok alatt befalalták a forró levest, amit Silas készített. Nem beszéltek; a fényszegény szobában csak a kanalak csilingelése hallatszott a cseréptányérokon. Joanna nem evett szinte semmit; csak ült a sarokban, a kezét a gőzölgő bögre tea köré fonva, és vigyázó szemmel követte minden mozdulatukat.
Amikor a gyerekek végre elaludtak a nappali padlójára terített vastag pokrócokon, a házban csend honolt. Csak a tűz pattogása hallatszott a kályhában.
Silas a konyhaasztalnál ült, szemben a nővel. Az asztalon ott hevert a régi account könyv, de most nyitva maradt, a számok pedig elvesztették a jelentőségüket.
– Nem a te gyerekeid – mondta Silas halkan, megtörve a csendet. Nem kérdezett; kijelentette.
Joanna lenézett a teásbögréjére. A tűzfény megcsillant a sápadt arcán.
– Nem. A sógoroméim voltak. A testvérem… a férjem és a fivérem a tavaszi alaszkai úton vesztették életüket egy bányabalesetben, a feleségei pedig… az anyjuk nem sokkal később meghosszabbodott betegségben, Cheyenne-ben. A rokonok elfordultak tőlünk. Nem volt semmijük. Amikor a hitelezők elvették a házat, én… én nem hagyhattam, hogy árvaházba vigyék őket. Azt ígértem a nővéremnek, hogy megvédem őket, amíg élek.
Silas csendben hallgatta. A harmincéves magányos ranculajdonos, aki egész életében csak a földjével és a marháival küzdött, most hirtelen egy olyan felelősség súlyát látta meg egy fiatal nő vállán, ami sokkal nehezebb volt, mint az ő saját küzdelme.
– És hová mentetek, Joanna? – kérdezte lágyabban, mint tegnap este a csűrben. – Wyomingban tél közeleg. Egyedül, gyerekekkel… ez nem utazás. Ez lassú halál.
– Kaliforrniába akartunk jutni – felelte Joanna, és a hangjában először csillant meg a kétségbeesés valódi éle. – Van ott egy nagynéném. Azt hittük, átjutunk a hágón, mielőtt megjönnek a hóviharok. De a kocsink eltört, a lovunk elpusztult a sivatag szélén, és a pénzünk… a pénzünk elfogyott a gyógyszerekre, amikor Samuel tüdőgyulladást kapott Idaho határán.
Silas megdörzsölte az arcát. A tenyerén lévő bőr durva volt, a kemény munka bélyege. Tudta, hogy a hágók már le vannak zárva. Ha bárki most próbálna meg Átkelni a hegyeken Kalifornia felé, a fagy és a farkasok martalékává válna.
– Nem mentekenhova idén télen – mondta Silas ellentmondást nem tűrő hangon. – Itt maradtok a rancuson.
Joanna felkapta a fejét, a szeme kerekre tágult a döbbenettől.
– Silas… nem teheted. Láttam a könyvedet. Alig van marhád. Ha etetsz minket, te magad fogsz éhen halni tavaszra! Nem terhelhetlek ezzel a mi pusztulásunkkal.
– Nem terhelsz semmivel – vágott közbe a férfi, és az asztalra támaszkodott. – Ez az én házam. És amíg van liszt a pincében, addig senki sem fagy meg vagy éhen a portámon. Nem vagyok gazdag, Joanna. De hontalanokat még soha nem zavartam el a küszöbömről, és most sem kezdem el.
A nő szeme megtelt könnyel. Nem szólt semmit; csak nézte a férfit, és abban a pillanatban a magány, ami mindkettőjüket körbezárta, mintha egy kicsit foszladozni kezdett volna.
—
A következő hetekben a wyomingi tél kíméletlenül lecsapott a síkságra. A hóviharok elvágták a rancust a külvilágtól; a hófúvások embermagas falakat emeltek a kabin köré, beszorítva őket a négy fal közé.






