A hajnali órákban a város még csendes volt, de a fejemben a gondolatok olyan sebességgel robogtak, mint a vihar előtti szelek. Miután Delaneyt elhelyeztem egy csendes, biztonságos helyen – egy kis, tiszta motelben a belváros szélén, amit a saját kártyámmal fizettem ki, miután ő hosszas vita után sem volt hajlandó elfogadni a készpénzt –, hazavezertem a saját lakásomba. Az éjszaka hátralevő részét ébren töltöttem. A konyhaasztalra kiterítettem azokat a jegyzeteket, amelyeket az ügyvédem nevéről és a lehetséges jogi lépésekről gyűjtöttem össze.
Nemcsak Delaney miatt akartam ezt. Hosszú idő óta először éreztem azt, hogy nem passzív szemlélője vagyok a saját életemnek. A családi esküvőn történt jelenetek – Beatrice nagynéni rosszindulatú megjegyzései, Vanessa bűntudattal teli pillantásai és Gideon zavart arcberendezése – már nem fájtak úgy, mint korábban. Egy másik csata körvonalai rajzolódtak ki előttem: egy olyan ember megmentése, akit a saját otthonából dobtak ki, pontosanúgy, ahogy a saját méltóságomat próbálták meg darabokra szaggatni a baleset után.
Másnap reggel, pontosan kilenc órakor megálltunk a Sterling & Partners Ügyvédi Iroda nehéz tölgyfa ajtaja előtt.
Delaney mellettem állt. Ma egy egyszerű, sötétkék nadrágkosztümöt viselt – amit előző este közösen választottunk ki egy huszonnégy órás áruházban, és amelynek az árát ő maga fizette ki egy olyan csekkel, amit a nagynénjétől kapott korábban –, a haja szorosan hátra volt fogva, az arcán pedig ott feszült az a törékeny, de acélos elszántság, amit már a parki padon is láttam rajta.
A recepciós hölgy barátságosan ránk mosolygott, amikor megadtuk a nevünket.
– Mr. Sterling már várja önöket. Kérem, fáradjanak be a harmadik irodába.
Jonathan Sterling idős, de rendkívül elegáns úriember volt. A hajam ezüstösen csillogott a fején, az íróasztalán tornyosuló iratok pedig azt sugallták, hogy évtizedek óta a város egyik legmegbízhatóbb jogi szakembere. Amikor beléptünk, felállt, és határozott kézzel üdvözölt minket.
– Miss Delaney Evelyn Brooks? – kérdezte, miközben a lányra nézett. – Azt a mindenit… te teljesen olyan vagy, mint az édesanyád, Evelyn, amikor harminc évvel ezelőtt először ült itt nálam, hogy megírja a végrendeletét.
Delaney lélegzete elakadt.
– Mr. Sterling… ön készítette anya végrendeletét?
– Én bizony, kedvesem – mondta az idős ügyvéd, és intett, hogy üljünk le a mahagóni asztal körüli bőr fotelekbe. – Evelyn egy rendkívül előrelátó asszony volt. Tudta, hogy a házassága Harlon Cole-lal hirtelen jött, és bár szerette a férfit, a saját tulajdonát – azt a lakást, amit még a szüleitől örökölt, és amiben felnőttél – kizárólag a te nevedre akarta hagyni.
Delaney szemei megteltek könnyel. Rám nézett, a kezével megfogta a karfát.
– Akkor… akkor igaz volt. A lakás az enyém.
– Nemcsak a lakás, Delaney – bólintott Sterling, miközben kihúzott egy iratot a páncélszekrényéből. – A végrendelet egyértelműen rendelkezik arról, hogy a halála esetén a kétszobás condo, valamint a számláin lévő összes megtakarítás – mintegy negyvenezer dollár – azonnal és feltétel nélkül téged illet meg. Harlon Cole-nak semmilyen jogcíme nincs az ingatlanhoz; a házasságkötés előtti vagyonnyilatkozatban, amelyet szintén én hitelesítettem, kifejezetten lemondott minden olyan követelésről, amely Evelyn örökségét érintené.
A gyomromban lévő feszültség hirtelen megkönnyebbüléssé változott. Ránéztem Delaneyre, aki most már nyíltan sírt, de ezek a könnyek nem a tehetetlenség, hanem a felszabadulás könnyei voltak.
– Akkor… akkor miért cserélte ki a zárakat? Miért tette ki a holmimat két utazótáskába? – kérdezte Delaney elcsukló hangon.
Mr. Sterling arca elkomorodott.
– Mert Harlon Cole egy opportunista, gátlástalan ember, kedvesem. Valószínűleg rájött, hogy ha te nem tudsz a végrendeletről, vagy ha azt hiszed, ő a törvényes örökös, akkor megpróbálja eladni a lakást a hátad mögött, és zsebre vágni a pénzt. Tegnap óta egyébként már két ingatlanügynök is keresett a környékről, akik azt mondták, hogy Harlon gyors eladást akar.
– Nem adhatja el! – kiáltotta Delaney, és a szemeiben tűz gyulladt. – Az az én otthonom! Az anyám emléke!
– Nem is fogja eladni, Delaney – lépett közbe nyugodt, de parancsoló hangon az ügyvéd. – Most azonnal intézkedünk. Készítek egy hivatalos felszólítást, mellékelve a végrendelet hiteles másolatát és a vagyoni nyilatkozatot. Egy órán belül a bírósági végrehajtókkal és a rendőrséggel együtt ott leszünk abban a lakásban. Harlon Cole-nak pedig választania kell: vagy önként átadja a kulcsokat, vagy a törvény teljes szigorával szembesül a lakásbitorlás és a csalási kísérlet miatt.
Mr. Sterling irodájában a papírok aláírása percek alatt megtörtént. A hivatalos pecsétek, a hiteles aláírások és a jogi súly olyan erőt képviseltek, amivel Harlon Cole semmilyen hazugsággal nem tudott volna vitatkozni.
Körülbelül egy óra múlva már egy megyei rendőrautó mögött haladtunk a saját teherautómmal Delaney lakóhelye felé – abba a lakóparkba, amelynek a kapujából néhány nappal ezelőtt még az esőben, sírva, két táskával a kezében küldték el.
Amikor megálltunk a háztömb előtt, a szürke épület ugyanúgy festett, mint eddig, de a levegőben már ott lógott a változás izgalma.
Mr. Sterling, Delaney és én – valamint két egyenruhás rendőr – kiszálltunk a járművekből, és határozott léptekkel elindultunk a második emeleti lakás ajtajához.






