A hegyoldalra nehezedő sötétséget csak a távolból felvillanó torkolattüzek és a lezuhant Chinook lángjainak vöröses izzása törte meg. A levegőben égett a kerozin, a puskapor és a fojtogató portorok szaga.

A CV-22 Osprey – a gép, amelyet Nathan Merrick néhány órával korábban még gúnyosan csak „fényeskedő busznak” nevezett a biztonságos eligazítóteremben – most nem egy futópályán gurult, hanem félelmetes, élő fenevadként lebegett a 200 láb magas szakadék peremén. A rotorlapátok által keltett örvények vadul csapkodták a sziklafalat, kavicsokat és porfelhőket sodorva a mélybe.

A pilótafülkében a műszerek fénye zölden és sárgán villódzott. Khloe Hastings százados arca teljesen megfeszült, a homlokán gyöngyözött a veríték, de a kezei sziklaszilárdan tartották a vezérlőket. Minden egyes lélegzetvételét a gép rezonanciája határozta meg.

– Bal oldali szélnyírás, huszonöt csomó! – mondta Cooper, a másodpilóta, miközben a sebességmérőt és a magasságmérőt figyelte. – Kapitány, a rotorlapátok vége alig hat lábnyira van a sziklafaltól! Ha most egyetlen rossz mozdulatot tesz, a hegyoldalnak csapódunk!

Khloe nem válaszolt. Nem volt ideje a beszéltre. Az agyának a logikus, számító része teljesen átvette az irányítást. Érezte a levegő áramlását a kanyon torkolatában, hallotta a motorok mély, üvöltő zúgását, és pontosan tudta, hogy a gép most a fizika határait súrolja.

– Voodoo Actual, itt a Reaper 2-1 – mondta a rádióba, a hangja hűvös volt és határozott, mindenféle rettegéstől mentes. – Látom a füstöt. Húsz méterre vagytok a peremtől. A rámpát leeresztem, de a kerekeket nem tudom letenni. Készen kell lennetek a mozgó becsatlakozásra.

A rádióban Merrick hangja recsegett, a feszültség és a kimerültség ott vibrált minden egyes szavában.

– Reaper, a sebesültek nem tudnak járni! Millernek a lábát lőtték, a másik srác pedig eszméletlen! Nem tudnak felmászni a rámpára, ha nincs stabil talaj alattunk!

Khloe a szívére hallgatott, de az északi hidegvérrel döntött.

– Akkor segíteniük kell egymásnak, főtörzsőrmester! – kiáltotta bele a mikrofonba. – Mert ha egy perc múlva nem mozdulnak, ott hagyom magukat a gránitfal alján, a buszvezetői engedélyemre esküszöm! Most mozgás!

A hátrahagyott másodpercek örökkévalóságnak tűntek. A sötét raktérben Merrick a földre vetette magát a sebesült katonái mellett. A golyók fémcsilingeléssel csapódtak a sziklába a fejük felett, de a SEAL csapat vezetője nem hagyta, hogy a kétségbeesés úrrá legyen rajta.

– Hallottátok a kapitányt! – üvöltötte a fegyverek ropogásán túl. – Két ember két sebesültet visz! Gyerünk, kurvára mozogjatok! Emeljétek fel Millert!

A hátsó rámpa lassan kinyílt, leereszkedve a sötét, tátongó szakadék fölé. A rámpa vége szinte semmilyen alátámasztást nem kapott; a levegőben lógott, miközben az Osprey motorjai emberfeletti erővel küzdöttek a gravitációval és a kiszámíthatatlan hegyi oldalszéllel.

Khloe a bal kezével a kollektív kart szabályozta, a jobbjával pedig a ciklikus vezérlést finomhangolta. Minden egyes izma megfeszült. Azt tette, amit Merrick a briefing szobában annyira kétségbe vont: *érezte* a szeleket. Nem a műszerekre hagyatkozott kizárólag, hanem a gép rezonanciájára, a bőrén átáramló vibrációra, amely megmondta neki, hogy a rotorok éppen melyik légörvénybe kaptak bele.

– Első sebesült a rámpán! – jelentette Cooper hátulról a belső intercomon keresztül. – Második ember fent! Merrick is beszállt… várjunk csak… Miller még kint van!

A monitoron Khloe látta, hogy az egyik SEAL katona a vállára vett egy sebesültet, de a meredek emelkedőn megcsúszott a laza kavicson. Mindketten visszazuhantak a szikla peremére, miközben az ellenséges tűz sűrűsödött. Egy rakéta gránát robbant fel tőlük alig tíz méterre, elemi erejű lökéshullámot küldve fel az Osprey felé.

A gép vadul oldalra dőlt.

– Elveszítjük a kontrollt! – kiáltotta Cooper, miközben a vészjelzők vadul villogni kezdtek a műszerfalon. – Bal oldali szárny leereszkedik, Kapitány, ki kell térnünk!

– Nem térünk ki! – csattant fel Khloe, és a testével szinte belepréselődött a pilótaülésbe.

Egyetlen hirtelen, de tökéletesen kimért kormánymozulattal ellenkormányzott, és teljes gázt adott a jobb oldali gépnek, miközben a balt visszavette. Az Osprey egy félelmetes, hirtelen rántással visszatért a horizontra – egy olyan manővert hajtott végre, amit a kézikönyvek szerint 9800 láb magasságban, oldalszélben szinte képtelenség volt megcsinálni.

Lent a sziklán a SEAL katona utolsó erejével felrángatta a társát, és mindketten átbuktak a rámpa szélén a raktér sötétjébe.

– Mindenki a fedélzeten! – zihálta Merrick a rádión keresztül, a hangja szinte alig volt hallható a motorok üvöltése mellett. – Rámpa fel! Húzzunk el innen, a fene egy egyse!

– Megtörtént – mondta Khloe, és a hangja hirtelen ellágyult, miközben a gép orrát lefelé irányította, hogy kihasználja a nehézségi erőt és a sebességet a kanyonból való kimeneküléshez.

A hatalmas motorok gőgös, mély morajlással fordultak vissza vízszintes repülési pozícióba. Az Osprey sárkányrepülőként lőtt ki az éjszakába, hátrahagyva a füstölgő hegyoldalat, az ellenséges tűzet és a biztos halált.

—

Két órával később a bagrami légi támaszpont leszállópályája ragyogott a reflektorok fényében. A Reaper 2-1 simán érintette a betont, majd gurult be a hangár mellé.

Amikor a gép leállította a turbinákat, és a csend lassan visszaült a raktérre, a rámpa kinyílt. A sebesült katonákat azonnal az orvosi csapat vette körbe hordágyakkal.