A konferenciaterem csillárjainak fénye mintha hirtelen elsötétült volna, miközben a kezemeimben lévő kis boríték papírja ridegnek és nehéznek tűnt, mintha nem is cellulózból, hanem tiszta ólomból lett volna. Hat szó. Hat olyan szó, amely egyetlen pillanat alatt rombolta porrá azt a tizenkét évet, amit a gyász, a temetői látogatások és az árva éjszakák biztonságos, bár fájdalmas bizonyosságában töltöttem.

*„Emily, az édesanyád még életben van.”*

A fejemben felkavarodott a múlt: a régi, füstös lakás Chicago külvárosában, a sötétre húzott függönyök, a telefon, amelynek csörgésétől anyám úgy megrezzent, mint egy megsebzett állat, és az a hirtelen, rideg hajnal, amikor a rendőrök kopogtak az ajtajunkon, és azt mondták, hogy egy leégett raktár maradványai között megtalálták a holttestét. Soha nem engedték meg, hogy kinyissam a koporsót. Azt mondták, a tűz mindent elpusztított.

– Miss Carter? – Klaus Weber hangja vágott át a terem zúgásán. A német védelmi vezető arca halálsápadt volt, a szeme pedig aggodalommal és feszültséggel teli. – Biztonságban van? Ha ez a levél… ha ez a boríték bárki más kezébe kerül, itt nemcsak egy elrontott szerződésről lesz szó.

Richard Collins admirális, aki az imént még a biztonságiakkal akarta kidobatni a termet, most lassan lépkedett felénk. A tekintete a kezemen lévő kis borítékra szegeződött, majd a szeme sarkából a lezárt ajtókat figyelte, amelyek mögött a szövetségi nyomozók már a tolmács aktatáskáját és a lefoglalt dokumentumokat vizsgálták.

– Carter – mondta az admirális fojtott, rekedtes hangon. – Maga tudta, hogy mi történik itt? Nemcsak a fordításról beszélek. Tudta, hogy ez az egész konzorcium egy hamisítvány?

– Nem tudtam semmit, admirális – feleltem, és a hangom alig volt több suttogásnál, miközben a borítékot óvatosan a zakóm belső zsebébe csúsztattam, mintha egy robbanószerkezetet rejtegetnék. – Én csak egy éjszakai ápoló vagyok a Walter Reedben. Tegnap még azt hittem, hogy a legnagyobb bajom az, hogy eltévedtem a folyosókon. Most meg… most meg azt mondják, hogy minden, amit az életemről tudtam, egy hazugság.

Weber mélyen a szemembe nézett, és a hangját annyira lehalkította, hogy még a mellette álló tiszt sem hallhatta.

– Az apám utolsó éveiben gyakran emlegette az édesanyját, Emily. Anna Carter nem egyszerű fordító volt a katonai hírszerzésnél a hidegháború utolsó éveiben. Ő volt az, aki kiszivárogatta a dokumentumokat azokról a titkos projektekről, amelyek miatt ma ez a milliárd dolláros flottaépítés a feketepiacon forgácsolódik. Azt hitték, hogy ha eljátsszák a halálát, a CIA és a külföldi partnerek leállnak a kutatással. De nem álltak le. Csak önre vártak.

A teremben lévő feszültség szinte tapinthatóvá vált. A szövetségi ügynökök közben kinyitották a konferenciaterem hátsó ajtaját, és a letartóztatott tolmácsot – akinek a kezén már ott csillogott a bilincs – két fegyveres kísérte kifelé. Ahogy a férfi elhaladt mellettem, egyetlen másodpercre megállt, a fejét felénk fordította, és a szája sarkában egy fagyos, gúnyos mosoly futott át.

– Azt hiszed, te győztél, kis ápolónő? – súgta olyan halkan, hogy a szavait csak én hallottam. – Az anyád azért rejtőzködött huszonnégy évig, mert tudta, hogy ha előbújik, a világ darabokra törik. És most te magad nyitottad meg ezt a dobozt.

Mielőtt válaszolhattam volna, a tiszt elrántotta.

Collins admirális a zsebébe nyúlt, előhúzta a saját biztonsági kártyáját, és átnyújtotta nekem.

– A konferencia véget ért, Miss Carter. Vagy inkább azt mondhatnám, hogy most kezdődött el igazán. Vegye ki a szabadidejét a kórházban. Menjen a szállodai szobájába, vagy ahová akar, de ne mozduljon el a hatóságok védelme nélkül. Küldök két embert a kíséretéhez.

– Nem kérek védelmet, admirális – feleltem határozottan, bár a szívem vadul kalapált a bordáim alatt. – Ha a rendőrség vagy a katonaság védelme alatt maradok, mindenkinek a célpontja leszek, aki le akarja zárni ezt az ügyet. Egyedül kell megtudnom, hogy mi van ebben a levélben.

Weber megragadta a karomat, mielőtt elindulhattam volna.

– Akkor ne menjen egyedül, Emily. A szállodán kívül egy régi barát várja. Olyasvalaki, aki szintén ismerte az édesanyját. És bízzon bennem… ő tudja, hol keresse a választ.

Washington, D.C. utcáin a hajnali köd lassan felszállt, de a Potomac folyó felől áradó hűvös, nedves levegő még mindig átjárta a várost. A Georgetown csendes, macskaköves sikátorai között a lámpafény sárgás csóvái nyújtóztak el a nedves aszfalton.

A kabátom gallérját felhúztam, a kezemet mélyen a zsebembe süllyesztettem, miközben az ujjaim végigsimították a zsebemben lévő boríték merev, papírszélét. Minden lépésemnél azt hittem, hogy valaki követ a sötétből. A tolmács szavai a fágemben csengtek: *„Az anyád azért rejtőzködött, mert tudta, hogy a világ darabokra törik.”*

A megbeszélt hely egy régi, füstös könyvesbolt mögötti kis kávézó volt, amelynek a neoncégére csak félig égett, pirosan villogva a korai reggeli órákban.

Az ajtó nyikordulva nyílt ki, miközben beléptem. A helyiségben kávé és régi papír keveréke áradt, a sarokban pedig egyetlen idős férfi ült egy kopott bőr fotelben, egy gőzölgő teáscsészével a kezében. A feje megfordult, amikor a csengő megszólalt a fejünk felett.