„A megaláztatás, amelyet egy gazdag kölyök mértek egy idős emberre Santa Fe közepén, akár verekedésbe is torkollhatott volna… de ami kiesett abból a szakadt táskából, az megfagyasztotta a vérünket. Felvettünk egy útitérképet, beindítottuk a motorokat, és megváltoztatva az útirányunkat, a legrosszabb rémálmunk felé vettük az irányt.

A V2-es motorok bömbölése volt az egyetlen dolog, ami életben tartott azon a reggelen.

Négyen voltunk: Chivo, Rulo, Gordo és én. Négy bitang a krómozott gépeiken, amint szeltük a fagyos szelet Mexikóvárosban reggel hét órakor.

Északról indultunk, kikerülve a pothole-okat és a minibuszokat, azzal a szándékkal, hogy felhajtunk a Tolucába vezető autópályára.

Ehhez át kellett kelnünk Santa Fén.

Ez a hely mindig is a frászt hozta rám. Olyan volt, mint egy műváros, amelyet egy vérbe borult ország közepébe dobtak le. Üvegfelhőkarcolók, irodák, ahol millió pesók cseréltek gazdát percenként, és kifogástalan utcák, amelyek brutálisan kontrasztban álltak a betonparadicsom szélén meghúzódó szakadékokkal és bádogviskókkal.

Kilógtunk onnan. Kopott bőrkabátjaink, a nyakunk alól kilógó tetoválások, és a kipufogóink fülbemászó zaja megvető, sőt ijedt pillantásokat váltott ki az öltönyös irodai dolgozókból. Nem érdekelt. Csak át akartunk jutni, és elérni az autópályát, hogy ízelítőt kapjunk egy kis szabadságból.

De az élet, a sors, vagy ez a fene egy ördög valami mást szánt nekünk.

Megálltunk egy hosszú piros lámpánál, pont a körforgalomnál, egy olyan bevásárlóközpont előtt, ahol egy kávé ára a minimálbér három napi összegének felel meg.

Én álltam a sor elején. A csizmámat az aszfaltra vetettem,igazítottam a kesztyűmön, és hagytam, hogy a motor remegjen a lábaim között.

Ekkor pillantottam meg őt.

Tőcserényi tíz méterre tőlünk, a gyalogátkelőhely sarkán állt egy idős ember. Egy öregember.

Hetven évnél is idősebbnek tűnt. Kopott kakinadrágot, túl nagy kockás inget és elnyűtt szalmakalapot viselt. Kezét napfoltok borították, és görnyedten állt, mintha száz év nehéz munkájának a súlyát cipelné.

De ami leginkább felhívta a figyelmemet, az az volt, amit a kezében tartott.

Egy régi, kifakult zöld vászontáskát szorított a mellkasához. Olyan erővel szorította, ami nem volt arányban a törékenységével, mintha az egész élete benne rejlene.

A gyalogos lámpa zöldre váltott.

Az öregember nagy nehezen letépte magát a járdáról. Léptei lassúak, fájdalmasan lassúak voltak. Kicsit húzta a jobb lábát. Minden egyes lépés emberfeletti erőfeszítésnek tűnt.

Már az utca felénél járt, amikor az autók lámpája még piros volt. Legalább öt másodperc hátra volt még, mielőtt pirosra váltott volna.

Hirtelen egy éles, idegesítő üvöltés hasította ketté a motorjaink hangját.

Egy fehér, sportos Audi, amelynek elején nem volt rendszám, és az ablakai szinte teljesen sötétítettek voltak, hajtott be a belső sávba.

Az autó hirtelen satufékezett, alig egy méterre az öregember térdétől. A gumik visítva csikorogtak az aszfalton.

Az öregember annyira meglepődött, hogy hátraugrott, és megbotlott. Nagyot esett a fenekére, felhorzsolva a tenyerét. Zöld vászontáskája kicsúszott a kezéből, és néhány métert gurult.

Éreztem, hogy a düh felszáll bennem.

Rápillantottam Chivóra a visszapillantó tükörben. Már két kézzel szorította a kormányt. A klubunkban van egy íratlan, de szent szabály: a gyerekeket és az időseket mindenekelőtt tiszteletben kell tartani.

Azt vártam, hogy az Audi sofőrje behódol a józan észnek: kiszáll, bocsánatot kér, segít az öregembernek felállni.

De nem.

A vezető oldali ajtó felfelé nyílott. Egy fiatalember, alig huszonöt éves, szállt ki belőle.

Márkás steppelt mellényt, a mellkasánál kikapcsolt, hófehér inget viselt, napszemüveget (a borús égbolt ellenére), és a haja tökéletesen zselézve volt. Egy igazi kis gazdag kölyök, a tökéletes példája annak a faszfejnek, aki azt hiszi, ő az ország ura, mert az apjának svájci bankszámlája van.

– Vigyázz, hova lépsz, barom! – ordította a fiatalember azzal a nyávogós, arrogáns hangon, amitől az embernek kedve támadna szétverni a fejét. – Majdnem összetörted a lökhárítómat, te nyomorult vén hülye! Az öregember a földön fekve rémült pillantással bámult rá. Nem szólt semmit. Kezei remegtek, miközben az aszfalton próbált felállni.

– Bocsásson meg, fiatalember… bocsásson meg, a lábaim már nem bírják… – suttogta az öreg olyan törékeny hangon, hogy az szinte elhalt.

– Leszarom a lábaidat! – A gazdag kölyök odarúgott, miközben közelebb lépett hozzá. – Ne állj az utamba! Az olyanoknak, mint te, nincs itt keresnivalójuk!

Már leállítottam a motoromat.

Kihajtottam az oldaltámaszt. A csizmám elérte a nehéz aszfaltszintet. A düh a torkomra forrt. Nem kellett egy szót sem szólnom a testvéreimnek. Mögöttem hallottam, hogy a másik három motor is elhallgat.

De még mielőtt egy lépést tehettem volna, a gazdag kölyök tett valamit, ami végleg eltiporta azt a kevés türelmet is, ami még maradt bennem. A fiatalember észrevette a zöld vászontáskát, amely eltorlaszolta a luxusautója kerekét.

Ahelyett, hogy egy rúgással félrelökte volna, felemelte az olasz cipőjét, és teljes súlyával rálépett, nekifeszítve a talpát a régi anyagnak. Egy reccsenés hallatszott. Egy szakadás.

Az évek során kiszáradt anyag nem bírt ellenállni. A táska kettészakadt.

Nem szerszámok, nem régi ruhák vagy élelem estek ki belőle.

Papírok estek ki. Papírok százai, kis füzetek, sárgult újságkivágások és fényképek borították el a nedves aszfaltot.