A hideg köd és a szél süvítése hirtelen elhalkult, miközben a testemet átjárta az a különös, bizsergő érzés, amit csak azok ismernek, akik már egyszer a halál kapujában jártak, de valami csoda folytán visszatértek. Ahelyett, hogy a zuhanás végzetes becsapódásba torkollott volna, a mélyben nem a kőkemény sziklák, hanem egy sűrű, rugalmas, hatalmas fenyőágakból és sűrű aljnövényzetből álló lombkorona-tenger fogadott, amely tompította a zuhanásomat, majd egy hirtelen lejtős, mohás domboldalra gurított.
Megütöttem magam, a karjaim és a lábaim sajogtak, a ruhám elszaszkolódott, de az életem megmaradt. Azt a hatalmas testet, amellyel Michael annyiszor gúnyolódott, és amit ő tehernek, ügyetlennek vagy éppen haszontalannak tartott a kifinomult, felszínes világában, most pontosan a saját tömege és ereje mentette meg: mint egy természetes pajzs, amely elnyelte az ütések nagy részét.
Néhány méterrel feljebb, a szikla peremén, a bérgyilkosok még mit sem sejtve álltak. Azt hitték, a munkájuk véget ért.
Lassan, minden izmomban feszülő fájdalom ellenére felküzdöttem magam egy hatalmas szikladarab mögé, ahol a sűrű bozót eltakart. A légzésem elhalkult. A könnyeim, amelyek eddig a megaláztatás és a csalódottság miatt folytak, most felszáradtak, és átadták a helyüket egy sokkal veszélyesebb, hűvösebb érzelemnek: a fagyos tisztánlátásnak.
Michael meg akart ölni. A férfi, akinek az életemet, a szeretetemet, a mindennapjaimat adtam, bérelt gyilkosokat küldött ránk, hogy megszerezze a pénzemet, a biztosításomat, a szabadságomat. Azt hitte, hogy ha eltüntet engem, a nyomok eloszlanak, és ő lesz a birodalmam egyedüli örököse. De elfelejtett egy apróságot: a pénz, a cégek, a vagyon, amiből ő is élt, soha nem az övé volt. Az az enyém volt. Minden egyes részvény, minden számla, minden ingatlan a én nevemre volt jegyezve. Ő csak egy alkalmazott volt a saját házasságunkban – egy olyan alkalmazott, aki most felmondott a legkegyetlenebb módon.
Fenn a hegyen megláttam a három bérgyilkos alakját, amint lassan elindultak lefelé a szikla lábához vezető keskeny, köves ösvényen. Biztosra akartak menni. Meg akarták találni a holttestet, elvenni a bizonyítékokat, ha maradtak, és jelenteni a mesterüknek a sikeres küldetést.
Összeszedtem minden erejemet. Tudtam, hogy nem futhatok el előlük a nyílt hegyoldalon. De nem is kellett. A hegy, a sötét, fagyos éjszaka és a saját vadonbeli ismereteim – amelyeket még a gyerekkoromban szerzett túrázások alatt sajátítottam el, amikor Michael még azt sem tudta, ki vagyok – most a szövetségeseim voltak.
—
Fél órával később a három bérgyilkos megérkezett a szikla lábához, oda, ahová a számításaik szerint a testemnek zuhannia kellett volna.
A zseblámpáik fénye pásztázta a sötét, mohás talajt, a letört ágakat, a sziklák közötti réseket. A vezető – egy száraz, izmos, sebhelyes arcú férfi, akit a helyiek csak Kánnak hívtak – türelmetlenül fújt egyet a hideg levegőbe.
– Nézzétek meg jobban – morgott Kán a társainak. – A fickó nagylelkűen fizetett, de azt mondta, akarja a bizonyítékot. Egy fotót a holttestről vagy a gyűrűjét. Hol a francban van? Itt kellett landolnia.
A második bérgyilkos lehajolt egy letört ág mellé, és a fényszóróját a sűrű fűre irányította. Aztán hirtelen megállt. A szemei kikerekedtek.
– Főnök… – mondta a hangja megremegve. – Gyere ide. Gyere ide gyorsan!
Kán és a harmadik férfi odalépett. A zseblámpák fénye egy olyan részre esett, ahol a fű teljesen le volt lapulva, és a földön friss, mély nyomok látszottak. De ami még ennél is fontosabb volt: a fűszálakon friss, sötét vörös cseppek csillogtak a fényben. Vér.
– Megvan a vér – nyelte vissza a nyálát a harmadik férfi. – Itt esett le. De… de nézzétek a nyomokat!
Kán letérdelt, ujjával megérintette a földet, majd a vérbe nyúlt.
– Ez még meleg. Nem, ez nem órákkal ezelőtt történt. Ez… ez perceken belül történt.
– De hát ez lehetetlen! – kiáltott fel az első. – Egy ennyi súlyú test… ha innen lezuhan, a csontjai darabokra törnek! Nem tud felállni és elmenni!
Kán lassan felállt. A sebhelyes arca a zseblámpa fényében félelmetesnek tűnt, de most nem a düh, hanem a hirtelen beléjük maró, bénító bizonytalanság látszott rajta. Körbenézett a sötét, fenyvesekkel borított hegyoldalon, ahol a fák ágai úgy hajlongtak a szélben, mint valami óriási, figyelő szellemek.
– Nem ment el messzire – suttogta Kán, és a hangja megremegett. – Egy sérült, nehéz test nem mozog gyorsan a sötétben. Széledjetek szét. Keressétek meg. Ha él, be kell fejeznünk, amit elkezdtünk. Mert ha ez a nő lejut a hegyről… mindannyiunkat eltemetnek.
A három férfi szétvált. A zseblámpáik fénycsóvái vadul táncoltak a fák között.
Én pedig ott ültem egy vastag fenyőfa mögött, alig tíz méterre tőlük. A szívem a torkomban dobogott, de a kezem – ahogy a hideg földbe markoltam – teljesen stabil volt. Megszereztem egy vastag, hegyes faágat, mint valami kezdetleges lándzsát. Nem féltem tőlük. Mert rájöttem valamire: ők azt hitték, egy tehetetlen, gyenge áldozatot üldöznek. Nem tudták, hogy egy olyan nőt vadásznak, akinek semmiféle vesztenivalója nincs már a világon.
—
Hajnali négy óra volt, amikor a Tolucai-hegység alatti kis benzinkút és pihenőhely neonfényei pislákoltak a ködben.






