## IV. Fejezet – A medál számai
A nap, amikor Consuelo aláírta a papírokat a közjegyzőnél, San Mateo Tlaixpanban úgy vonult be, mint egy láthatatlan vihar előtti csend. A falu lakói, akik nemzedékek óta ugyanazokból a kutakból ittak és ugyanazokból a zsákokból vetettek, érezték, hogy a Mireles-féle magtárban eltűnt a lélek. Edgar nem örökölte meg apja türelmét, sem anyja csendes méltóságát. A lakatot, amelyet ő tett a főbejáratra, már nem oldotta kulcs: a parasztok, akik évtizedek óta bíztak Rosendóban és Consuelóban, most bizonytalanul ácsorogtak a porban, és üres kézzel fordultak vissza, ha a fiú éppen nem volt ott, vagy ha Jessica – aki addigra a konyha teljes úrnőjének tekintette magát – éppen kávét főzött az elektromos lapon, és rájuk se nézve intett, hogy „ma nincs magtár”.
Consuelo azonban nem szólt semmit. Este, amikor a ház teljesen elcsendesült, és a fia a hálószobában a telefonját nyomkodta, miközben a tévé hangosan sugárzott valamilyen északi műsort, az asszony a hátsó szobában ült a gyékényszőnyegen. A gyenge villanykörte sárga fénye megvilágította a nyakában lógó, kopott medált.
Ujjbegyével lassan, szinte áhítattal simogatta végig a hátoldalába vésett öt számot. Nem voltak ott véletlenszerűen. Rosendo soha nem csinált semmit ok nélkül.
*Hétszáznegyvenkettő.* Nem, az első szám a négyes volt. *Négy-kilenc-három-kettő-egy.*
Consuelo behunyta a szemét, és hirtelen nem a közjegyző irodáját látta, nem is a fia fényes tornacipőjét, hanem harminc évvel korábbra repült vissza. Arra a napra emlékezett, amikor Rosendo titokban, éjszakai sötétségben elindult a San José del Monte-i hegyoldal felé, egy nehéz vasládával a szekér alján. Akkoriban még nem volt aszfaltút, csak szekérút, amelyet a tövisek és a kövek szabdaltak. Rosendo azt mondta neki akkor: „Ha bármi történne velem, Consuelo, a föld nem ott van, ahol a ház áll. A ház csak a por. A valódi gyökér ott rejtőzik, ahol a víz soha ki nem szárad.”
A számok: **4 – 9 – 3 – 2 – 1**.
Ezek nem a banki széf kódjai voltak, mint amiről Edgar álmodozott Houstonban. Nem is a közjegyzői iratok iktatószámai. Ezek a San José del Monte-i birtok – a valódi, elfelejtett családi farm – parcellaszámai és a régi birtoklevél archívumi jelzetei voltak, amelyet Rosendo soha, senkinek nem mutatott meg. Az a föld hivatalosan még mindig Rosendo nagyapjának, Don Demetrio Mirelesnek a nevén szerepelt az állami földhivatal poros pincéjében, mert a hivatalos átírásra soha nem adtak be kérelmet – túl drága volt a bélyegilleték, és Rosendo hitt benne, hogy a föld azé, aki megműveli, nem azé, aki pecsétet nyom rá.
Edgar pedig, amikor a közjegyzőnél aláíratta a falu közepén lévő házat, a magtárat és a két kis alsó parcellát, mit sem tudott erről a hegyoldali birtokról. Azt hitte, mindent elvett, ami az övé lehet. Azt hitte, az anyja egy kifacsart citrom, akiből már csak a száraz héj maradt.
—
## V. Fejezet – A látogató a hegyről
Két héttel az aláírás után, egy hűvös keddi reggelen egy öreg, kopott Ford kisteherautó fékezett meg San Mateo Tlaixpanban, közvetlenül Consuelo háza előtt. A vezetőülésből egy kopaszodó, mélyen barázdált arcú férfi szállt ki, aki a kezében egy vastag, papírba csomagolt köteget tartott. Ő volt Don Efrén, a hegyvidéki szövetkezet egykori vezetője, Rosendo régi barátja.
Edgar – aki éppen a tornácon állt, és a telefonján egy houstoni ingatlanközvetítővel beszélt az eladandó magtár áráról – keresztbe font karral lépett oda a látogatóhoz.
– Mit keres itt, öreg? A magtár ma zárva van. Ha üzletelni akar, jöjjön holnap, vagy hívja a számot, ami ki van írva az ajtóra.
Don Efrén rzengett, mint egy régi tölgyfa. Ránézett Edgarra, aztán a fiú drága baseballsapkájára, és a szájába vett fanyar mosollyal így szólt:
– Nem a magtárért jöttem, Edgar. Consuelo asszonyhoz van dolgom. És nem üzletelni, hanem törleszteni.
Ekkor a belső szobából kilépett Consuelo. Nem sietett. Megállt a küszöbön, fekete kendőjében, kezében a rozsdás kulcscsomóval, amelyet még nem adott át, mert a szekrényéhez tartozott.
– Efrén – mondta csendesen az asszony. – Elhoztad?
– Itt van, Consuelo. – Az öreg férfi átadta a papírcsomagot. – A hegyoldali birtok. A San José del Monte-i tíz hektár. Az olajfa-liget és a forrás körüli föld. Rosendo tíz évvel ezelőtt hivatalosan is átíratta a nevedre egy magánokiraton keresztül, amit nálam helyezett letétbe, hogy ha bármi történne, ne vehesse el senki, se rokon, se idegen. Csak te nyithatod meg a zárolását a medál számával és a saját ujjlenyomatoddal a körzeti bíróságon.
Edgar arca hirtelen elfehéredett. A telefon a kezében megremegett.
– Micsoda föld? – lépett közelebb Edgar, a hangja hirtelen elvékonyodott, mint a papírszelet. – Milyen hegyoldal? Apám mindent átíratott nekem! A közjegyzőnél aláírtuk! A ház az enyém, a magtár az enyém, a parcellák a faluban az enyémek!
Consuelo ráemelte a tekintetét. Azok a szemek, amelyek negyvenegy éven át számolták a falu adósságait és örömeit, most olyan mélyek voltak, mint egy kút, amelynek az alján ott csillog az igazság.






