A sírkertben a tavaszi szél hűvösen fújdogált, de a levegőt sokkal inkább fagyasztotta a temetési gyülekezet döbbent, fojtogató csendje. A tennessee-i dombok hátterében a fekete márványból készült Kincaid-mauzóleum komoran magasodott, míg a gyászolók fekete ruhás tömege lassan kettévált, hogy utat engedjen nekünk.
Ott álltam a mélykék kabátomban, a napszemüvegemet a kezemen tartva, miközben a huszonkilenc éves önmagam minden elszántságát és fájdalmát egyetlenenes, határozott tekintetbe sűrítettem. Mellettem a kilencéves ötszörös csoda – Caleb, Owen, Miles, Sophie és Grace – szorosan egymás mellett állt. Öt kis ember, öt életteli lélek, akiknek a szeme, az álla, a homloka és a mosolya egyetlen embert idézett meg mindenkinek, aki csak ránézett a Kincaid család környékén: Thomas Kincaidet.
A férfit, aki tíz évvel ezelőtt eldobott minket egy hazugság kedvéért. És a férfit, akinek az édesapja, az öreg Arthur Kincaid – az egyetlen ember a családban, aki valaha is igazán szeretett engem – most ott feküdt a díszes koporsóban, néhány méterre tőlünk.
A suttogások azonnal hullámokban indultak el a fekete ruhás tömegben.
– Istenem… láttátok őket? – sziszegte valaki a nagynéném korosztályából a sorok mögül. – Hát nem ikrek… öten vannak? És úgy néznek ki, mint… mint Thomas, amikor még fiatal volt…
– De hát miért jöttek el? És Clara miért hozta őket ide? Arthur halálhírére jöttek, vagy valami mást terveznek? – zúgott a tömeg, mint egy felbolydult méhkas.
A temetési szertartást vezető lelkész döbbenten ejtette le a bibliáját egy pillanatra, mielőtt köhögéssel próbálta volna visszanyerni a méltóságát. De a legfőbb dráma nem a papnál, hanem a sír közvetlen közelében állóknál bontakozott ki.
Thomas Kincaid ott állt az első sorban, a tökéletes, méretre szabott fekete öltönyében, az arcán azzal a hamis, üres gyásszal, amit a társaság kedvéért vett fel. Mellette pedig ott feszített a felesége – vagyis az a nő, aki miatt a házasságunk egyetlen éjszaka alatt romhalmazzá vált: Vanessa. Vanessa tökéletes sminkje, a drága gyöngynyaklánca és a magabiztos, gőgös mosolya azonban hirtelen darabokra hullott, amint a tekintete átsiklott az öt gyermekre.
Thomas hirtelen hátrafordult, mert a fia, Caleb, egy aprót lépett, és a cipője kavicson csikordult.
Amikor Thomas szeme megakadt a gyerekeken… a vér azonnal kifutott az arcából. Olyan lett, mint egy fehérre meszelt fal. A szája tátva maradt, a szemei pedig akkorára tágultak, mintha kísértetet látana a fényes nappal.
Nem egy kísértetet látott. A saját múltját látta ötszörözve, testet öltve, kilencévesen, ott állva a temetőben.
– Nem… ez… ez nem lehet… – motyogta Thomas, és a teste megremegett. Hátréptetett egy lépést, nekikoccanva a feleségének.
Vanessa arcáról teljesen eltűnt a szín. A kezei, amelyekkel a selyemkesztyűjét szorongatta, annyira remegni kezdtek, hogy a kesztyű ujjai meggyűrődtek.
– Thomas… – suttogta Vanessa fojtott hangon, miközben a körmét a férje karjába mélyesztette. – Ki a fene ez a nő? És mi… mik ezek a gyerekek? Mondd, hogy ez csak valami beteg vicc!
Thomas nem tudott válaszolni. A torkában elakadt a szó.
Ekkor én léptem előre. A cipőm sarka élesen kopogott a kavicson, ahogy elindultam a sír felé, magammal húzva a kis csapatot. A gyerekek nem féltek; az apjuk szemeibe néztek azzal a hűvös, átlátó intelligenciával, amit tőlem örököltek, de a vonásaikban ott volt az a megmásíthatatlan Kincaid-genetika, amit senki, de senki a földön nem tudott volna tagadni vagy megmásítani.
Odaléptem Thomas elé. Megálltam alig egy méterre tőle. A magas, egykor büszke férfi most úgy nézett rám, mint aki a saját ítéletét látja megtestesülni.
– Szia, Thomas – mondtam, és a hangom nem reszketett. Olyan hűvös volt, mint a tennessee-i reggeli fagy. – Látom, meglepődtél. Pedig azt hittem, örülsz a családnak. Végül is… a vér nem válik vízzé, ugye?
– Clara… – nyögte ki Thomas, és a hangja rekedt volt, mint egy elszakadt húr. – Te… te azt mondtad… tíz évvel ezelőtt azt mondtad, hogy elvetéltél! Azt mondtad, hogy elmentél a városból, és soha többé nem akarsz látni!
– Igen, Thomas – néztem a szemébe, és a mosolyom rideg volt. – Azt mondtam. Mert abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy míg én otthon ültem a terhességem harmadik hónapjában, te a cég irodájában a titkárnőddel – *itt Vanessára néztem, aki majdnem elájult* – tervezted a közös jövőt, és kinevettél a hátam mögött… nem akartam, hogy ez a szörnyeteg akárcsak egyetlen percig is a gyerekeim apjának mondhassa magát. Arthur papa volt az egyetlen, aki segített nekem elmenekülni. Ő volt az, aki megvédett tőletek.
Vanessa sikoltásféleséget hallatott.
– Thomas! Hát megcsaltál?! Még akkor is… mire véljük ezt?! Ezek a fattyak…
– Fogd be a szádat, Vanessa! – csattant fel hirtelen Thomas, és a kétségbeesése átváltott a megszokott, agresszív dühébe. De most ez a düh tehetetlen volt. A gyülekezet többi tagja – a nagybácsik, a nagynéniek, a helyi befolyásos üzletemberek – mind odafigyeltek. A Kincaid család tökéletes, fényes imázsa most egyetlen perc alatt porladt szét a sírhely mellett.
– Nem fejeztem be, Thomas – mondtam hűvösen, és a táskám belsejéből előhúztam egy vastag, fekete bőrborítású borítékot.






