A Mercedes-birtok kovácsoltvas kapuja néma sötétségben emelkedett a magasba. Nem csöngettem be. A bérautómat ötszáz méterre a főbejárattal szemben, egy sűrű tölgyfaerdő szélén állítottam le, ahol a lombok sűrűje tökéletesen eltakart a biztonsági kamerák látómezeje elől. A hűvös őszi levegőben csak a távoli tücskök ciripelése és a saját egyenletes szívverésem hallatszott.
Óvatosan léptem ki a kocsiból, a táskám pántját a vállamra igazítva. A zsebemben a telefon képernyője sötét volt, de Maya pontosan tudta, hogy ha hajnali egyig nem jelezek vissza a felhőn keresztül, az azt jelenti, hogy a vészhelyzeti protokollt kell érvénybe léptetnie, és az amerikai szövetségi szervek mellett a bostoni rendőrség gazdasági bűnügyi osztályának is továbbítania kell az összes mentett pénzügyi dokumentumot, amit az elmúlt hetekben összegyűjtöttem a Mercer család vállalatbirodalmáról.
A birtok szélén lévő alacsony kőkerítésen könnyedén átmásztam. A gondosan ápolt gyep elnyelte a lépteim zaját, miközben a főépület hátulsó része felé osontam. A ház hatalmas ablakai közül sokban még égett a fény, de a konyha és a cselédszárny felőli oldal teljesen sötétbe borult.
Pontosan 21:55 volt. Öt percem maradt, hogy elérjem a találkozási pontot.
Emily a lappen a mosókonyha melletti régi szervizbejáratot jelölte meg. Amikor odaléptem a nehéz, tölgyfa ajtóhoz, az meglepő módon nem volt bezárva; csak egyetlen centire állt nyitva, éppen annyira, hogy a huzat halkan fütyüljön a résen. Beléptem a sötét folyosóra. A levegőt a keményítő, a drága tisztítószerek és a pincéből felszivárgó dohos föld szaga hatotta át.
– Claire? – egy alig hallható, reszketeg suttogás érkezett a bal oldali árnyékból.
Megfordultam, és megláttam Emilyt. Ott ült egy alacsony faládán a kazánház ajtajában, a kezében egy zseblámpát szorítva, amelynek a fényét a földre irányította, nehogy bárki észrevegye őket. Az arca még sápadtabbnak tűnt a félhomályban, a szemei pedig nagyra nyíltak a félelemtől.
– Itt vagyok, Emily – léptem hozzá halkan, és a kezemet a vállára tettem. Jég hideg volt. – Biztonságban vagy. Mondd el, mi folyik itt. Miért kell ezt látnom?
Emily nyelt egy nehéz nyalat, és a zseblámpa fényével a kazánház mögötti falra mutatott. Egy rejtett, fából készült szekrényajtó állt ott, amelynek a zárja le volt feszítve.
– Apám… és Daniel… ők nem erről az üzletről beszélnek a nappaliban – kezdte Emily, és a hangja alig remegett, de a kétségbeesés áradt belőle. – Amikor azt hitték, hogy alszom, hallottam őket a múlt héten. A cég… a Mercer Holdings… nem azért gazdag, mert ingatlanokkal kereskednek, Claire. Apám évek óta strómanokon keresztül illegális vagyonokat mos tisztára offshore számlákon keresztül. És… és a tavalyi barátnője, Sarah…
Emily elakadt, a torkából egy fojtott zokogás tört fel.
– Sarah-nak mi köze ehhez? – kérdeztem, és a fejemben a kriminalisztikai puzzle darabjai hirtelen a helyükre ugrottak. A rejtett céges számlák, a furcsa tőkemozgások, amelyeket a cégkönyvekben láttam…
– Sarah rájött – suttogta Emily, és a körmével a saját karját karmolta. – Megtalálta a papírokat a dolgozószobában, pont úgy, mint én. És egy éjszaka… azt mondták, hogy autóbalesetet szenvedett az autópályán. De én láttam, Claire! Láttam, amikor Daniel és apám betolták a holttestét egy furgon hátuljába a garázsban, mielőtt a mentők kiérkeztek volna! Azt mondták, hogy ha én is beszélni merészelek, vagy ha nem eszem azt, amit ők adnak… lekicsinítik a gyógyszereimet, és elmegyógyintézetbe zárnak, mint egy őrültet. Desztillált vízzel és mérgezett zabkásával tartanak életben, hogy leépüljek, és senki ne higgyen nekem!
A vér meghűlt az ereimben. Nem egy egyszerű családi zsarnokságról volt szó. Egy bűnszervezetbe csöppentem bele, amelynek a tagjai a saját vérüket is habozás nélkül eltakarították az útból, ha a hatalmuk vagy a pénzük veszélybe került.
– És most? – kérdeztem, és a táskámban lévő felvevőre tettem a kezem. – Emily, minden szót rögzítek. A telefonóm folyamatosan küldi az adatokat a felhőbe. Ha most innen élve kijutunk…
– Nem jutunk ki élve, ha most nem lépünk – mondta egy hideg, idegen hang a folyosó torkolatából.
Megperdültem.
A félhomályból Daniel lépett elő. Az öltönye ujja fel volt gyűrve, a kezében egy nehéz, fémből készült kulcstartót lóbált, és az arcán az a gyönyörű, megnyerő mosoly terült el, amit eddig szerelmesnek hittem. De most a szemei halottak voltak, mint a cápáé.
– Claire, szerelmem – mondta gúnyos gyengédséggel. – Olyan szép volt tőled, hogy visszajöttél. Azt hittem, okosabb vagy. Azt hittem, megelégszel a gyémántgyűrűvel meg a cégbeli állásoddal, amit apám ígért neked. De úgy látszik, a kíváncsiság tényleg megöli a macskát.
Emily felsikoltott, és felpattant a ládáról, de Daniel egyetlen határozott mozdulattal megragadta a húga karját, és a falhoz szorította.
– Maradj csendben, kis kurva! Elég baj volt veled az elmúlt hónapokban!
– Engedd el! – léptem előre, de a folyosó másik oldaláról, a főbejárat felől hirtelen még két alak bukkant fel: Victoria, a tökéletes gyöngyös anyuka, aki most egy tettre kész, hidegvérű gyilkos magabiztosságával lépkedett, és mögötte Richard, a whiskyfogyasztó apa, a kezében egy nehéz, negyvenötös kaliberű pisztollyal, amelyre hangtompító volt szerelve.
A fegyver csöve egyenesen a mellkasomra szegeződött.






