A hátsó ajtó nyikordulása visszarántott a valóságba. Patricia arca milliméterre pontosan felvette a gondoskodó anyai álarcot, ahogy kilépett a lépcsőre, miközben a kezemben tartott telefon kijelzője még égett a hívás utolsó másodperceiben.

– Fay, drágám, Dr. Voss még szeretne feltenni neked néhány kérdést a nappaliban – mondta lágy, szinte mézesmázos hangon. – Nem akarjuk, hogy túlterheld magad, de fontos, hogy tisztán lássuk a jövődet. Most, hogy Nathan nincs többé, neked is biztonságra van szükséged.

Voss doktor ott állt mögötte a keskeny folyosón, kezében a bőrkötéses jegyzetfüzettel, mintha egy szelíd lelkipásztor vagy egy kedves nagybácsi lett volna, nem pedig egy bérmunkás, akit a saját családom bérelt fel arra, hogy a papíron pecséttel hitelesítse a jogfosztásomat. A tekintete hideg volt, de profi; olyan emberé, aki pontosan tudta, mi a feladata, és mennyi pénz jár érte, ha sikerül átnyomnia a bíróságon a gondnokság alá helyezési kérelmet.

– Percenként itt vagyok, anya – feleltem, és a hangom olyan megdöbbentően nyugodt volt, hogy Patricia egy pillanatra megtorpant. Nem számítottak erre. Azt hitték, a gyász elvágja a gondolkodásomat, hogy a könnyeimtől vakon fogom aláírni a halotti bizonyítványt, a hagyatéki lemondást és a vagyonkezelői átruházást. Azt hitték, Fay még mindig az a kislány, akit a konyhaasztalnál el lehet hallgattatni.

Visszamentem a nappaliba. A levegőben a régi, ismerős illat terjengett – a levendulás bútorviasz és a levéltári papírok szaga, ami gyerekkorom óta kísértett. Az a szag, amely mindig azt üzente: *itt te csak egy vendég vagy a saját életedben*.

Gerald, az apám a fotelben ült, a kávésbögréjét forgatva. Amikor beléptem, felnézett, és egy pillanatra átsuhant az arcán valami, ami leginkább a megkönnyebbüléshez hasonlított – már látta lelki szemeivel, ahogy Chloe New York-i esküvőjét a Nathan által hátrahagyott milliókból finanszírozzák, miközben én egy állami intézményben vagy egy csendes szobában ülnék, miközben ők kezelik a számláimat.

– Nos, Voss doktor? – kérdezte Gerald, miközben letette a csészét. – Mit gondol? Készen áll a kicsi lányunk a jogi lépésekre?

Voss leült a kanapéra, kinyitotta a jegyzetfüzetét, és a tollát a papír fölé tartotta.

– Fay állapota… mondjuk úgy, átmeneti zavar jeleit mutatja – mondta a doktor mérlegelő hangon, miközben rám nézett. – A férje halála súlyos trauma. Teljesen természetes, hogy a mindennapi pénzügyi döntések, a manhattani ingatlanok kezelése és a cégek felügyelete most meghaladná a képességeit. A törvényes gyámság nem büntetés, Gerald. Ez egy védőháló.

– Pontosan – bólintott Patricia, aki eközben beszaladt a konyhából egy újabb tál süteménnyel. – Mi csak meg akarjuk óvni őt a rossz döntésektől. Tudjátok milyenek a manhattani ügyvédek; kihasználják a naiv embereket. Nathan sosem tudta, hogyan kell igazán vigyázni rá.

Mosolyogtam. Egy alig látható, kesernyés mosoly volt, ami miatt Voss doktor tolla egy pillanatra megállt a papír felett.

– Biztosan így van, anya – mondtam csendesen. – Nathan valóban nem tudott vigyázni rám. De úgy tűnik, valaki más mégis gondoskodott erről.

Patricia keze megremegett a süteményes tálon.

– Hogy érted ezt, Fay?

– Semmit. Csak arra gondolok, milyen különös az élet. Az ember azt hiszi, hogy ismeri a saját családját. Azt hiszi, hogy ha valaki gyászol, akkor azt legalább megkímélik a fosztogatástól. De úgy látszik, tévedtem.

Voss doktor összehúzta a szemét.

– Asszonyom, ezek a kijelentések… nos, ez a paranoiás gondolkodásmód pontosan alátámasztja azt a diagnózist, amit a szülei felvázoltak. A valósággal való kapcsolat lazulása.

– Paranoiás? – kérdeztem, és a zsebemben lévő telefonra tettem a kezem. Ott lapult benne a hangfelvétel. Az a hangfelvétel, amelyen a saját anyám, apám és a húgom arról beszélnek, hogyan fognak meglopni, miközben még a temetés homokja sem száradt meg Nathan koporsóján. – Doktor úr, ön hallotta már azt a mondást, hogy a tények makacs dolgok? Nem a képzeletem lazul meg. Csak a türelmem fogyott el.

Gerald felpattant a székből, az arca elvörösödött.

– Elég legyen ebből a tiszteletlenségből, Fay! Az anyád csak jót akar neked! Nézz magadra! Egyedül vagy! Ha mi nem fogjuk a kezed, elpusztulsz abban a nagyvárosban!

– Lehet, apa. De legalább a saját magam ura leszek – válaszoltam, miközben felálltam a kanapéról. – Köszönöm a kávét. És köszönöm ezt a… nagyon hasznos beszélgetést, Voss doktor. Biztosíthatom önöket, hogy a holnapi nap folyamán minden kérdésükre megkapják a választ. Pontosan ott, ahol a törvény megköveteli.

Megfordultam, és a lépcső felé vettem az irányt. Mögöttem a konyhából még hallottam Patricia fojtott hangját: *„Mondtam, hogy instabil! Látod? Már a valóságot sem ismeri fel!”*

Nem válaszoltam. Felmentem a szobámba, behúztam az ajtót, és leültem a kopott ágy szélére. A szoba falai még mindig őrizték a tinédzser éveim keserűségét – azt az érzést, hogy én vagyok a másodrendű gyerek a családban, akinek a ruháit a turkálóból veszik, míg Chloe minden ujjára külön luxus jut. Most azonban ez a szoba nem börtön volt, hanem egy kiindulópont.

A telefonomat elővettem a zsebemből, és átjátszottam a tegnap este rögzített hangfájlt egy biztonságos felhőbe, valamint elküldtem James Whitfieldnek is egy titkosított üzenetben, mellékelve a saját kis kiegészítő jegyzeteimet.