A bálterem hatalmas, kristálycsillárok által megvilágított tere hirtelen olyanná vált, mint egy kitámasztott rugó, amely bármelyik pillanatban darabokra törhet. A vendégek lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogy Victor Romano lassú, szinte ragadozó léptekkel elindul Leon Mercer felé.
Dmitri még mindig ott állt Lena mellett, a keze határozottan szorította a lány karját, de az ő tekintete is a két férfi összecsapására tapadt. Lena a torkában dobogó szívvel próbált egyenletesen lélegezni. A bőre még égett a fizikai sokktól, a tenyeréből pedig lassan kihunyt a hirtelen jött adrenalin lángja. De ahogy nézte Leont, látta azt a mély, leplezhetetlen rettegést, ami átfutott a férfi arcán.
Leon Mercer egész eddig a pillanatig a tökéletesség mintaképe volt. Drága, méretre szabott sötétkék öltönye, kifogástalan frizurája és az a magabiztos mosoly, amivel éveken át irányította Victor Romano háttérügyeit, most mind foszlányokra hullott. Amikor Victor megállt mindössze egy lépésre tőle, Leon szája szélén megremegett egy izom.
– Leon – szólalt meg Victor. A hangja nem volt hangos. Nem kiabált. Nem volt benne az a dühödt méreg, amit az emberek egy maffiavezértől várnának egy ilyen helyzetben. Helyette olyan hűvös volt, mint a jég, és olyan mély, hogy attól mindenkinek a hátán felállt a szőr. – Húsz perce te hoztad ki azt a tálcát a privát konyhából. Te mondtad a személyzetnek, hogy ez a pohár kizárólag az enyém.
Leon nagyot nyelt. A torkában lévő csomó láthatóan megmozdult.
– Főnök… én… én csak átvettem a pincértől. Nem tudom, miről beszél. Valaki belecsempészhette valamit, amíg… amíg a tálca a pulton volt! Én soha…
– Te soha mi? – szakította félbe Victor, és egyetlen lépéssel még közelebb lépett.
A magas, sötét hajú maffiavezér szinte elnyomta a testalkatával a jobb kezét. Victor tekintete olyan éles volt, mint egy szike. Évek óta együtt dolgoztak; Leon volt az, akire a legféltettebb titkait bízta, akinek a lojalitását soha, egyetlen pillanatig sem kérdőjelezte meg. És talán ez fájt a legjobban. Nem maga a méreg gondolata – Victor életében tucatször próbálkoztak már rivális családok vagy elégedetlen üzletemberek –, hanem az árulás. Az, hogy a saját embere fordult ellene.
A szoba túlságos végében Clara Whitmore, Victor menyasszonya lassan elvette a kezét a torkáról. Az arca továbbra is halvány volt, de a szemeiben valami különös, rejtélyes fény csillant meg. Nem a sokk fényle benne, hanem egy mély, szinte gépies kalkuláció.
– Victor, kérlek – nyögte ki Leon, és a homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg. – Nézz rám! Évtizedek óta hűséges vagyok hozzád! Miért tennék ilyet?
– Mert utálsz, Leon – mondta Victor teljesen tárgyilagos hangon. – Utálod, hogy te végzed el a piszkos munkát, miközben én aratom le a babérokat. Utálod, hogy Clara esküvőjét szervezed, miközben te csak a bérenc maradsz. És legfőképpen… azt hitted, hogy elég okos vagy ahhoz, hogy átvedd a helyemet, mielőtt észrevenném.
Leon arca hirtelen eltorzult. A rettegés maszkja lehullott, és átadta a helyét a színtiszta gyűlöletnek. Ha már úgyis sarokba szorították, nem volt vesztenivalója.
– Igazad van! – sziszegte Leon, a hangja megemelkedett, és a bálterem falai közt visszhangzott. – Utállak! Elegem van abból, hogy a rabszolgád legyek! Mindenki tőled ismeri a nevet, te arrogáns barom! De ennek vége. A cég új irányt vesz, és te már a múlt vagy!
A konfesszió mint egy villámcsapás csapott be a terembe. A vendégek közül néhányan elborzadva kapták a kezüket a szívükhöz. Háromszáz ember fagyott le a helyén. Senki sem mert megmozdulni.
De Victor Romano nem rándult össze. Csak lassan, mélyen beszívta a levegőt, majd egyetlen mozdulattal megragadta Leon öltönyének hajtókáját, és olyan erővel rántotta magához, hogy Leon lábai szinte elemelkedtek a márványpadlótól.
– A múlt? – kérdezte Victor fojtott, veszélyes suttogással. – Lehet. De te még a jövőt sem fogod megérni.
Dmitri egy szempillantás alatt ott termett. Nem kellett parancs; a testőr, akinek a hűsége kikezdhetetlen volt, a fegyverét ugyan nem rántotta elő a tömeg miatt, de a hatalmas tenyerével olyan erővel szorította meg Leon vállát, hogy a férfi felnyögött a fájdalomtól.
– Vidd el – mondta Victor, miközben lassan elengedte Leon ruháját, mintha egy fertőző tárgyhoz ért volna. – Vigyétek le a pincébe. Aztán hívjátok a jogászokat. Meg akarom tudni, hogy a vagyonának minden egyes centje a nevünkre kerüljön, mielőtt a halotti bizonyítványát kitöltik.
Leon arcáról teljesen eltűnt az élet. Ahogy Dmitri és egy másik biztonsági őr két oldalról megragadta, és elkezdte kivezetni a bálteremből a hátsó szervizajtón keresztül, Leon még egyszer hátrafordult, és a tekintete utolsó, gyilkos villanással találkozott Victoréval. De a hangja már csak egy erőtlen hörgés volt a nehéz ajtók mögött.
A csend, ami utána maradt, szinte elviselhetetlen volt.
Victor Romano egy pillanatig némán állt a terem közepén. A lehelete sem remegett. Aztán lassan, megfontolt léptekkel megfordult, és a tekintete ott állapodott meg, ahol Lena Hart még mindig a tálalópultnak támaszkodva zihált.
A bálterem összes szeme egyszerre fordult rá. A milliárdosok, a politikusok, a divatdiktátorok mind azt nézték, mi lesz a sorsa annak az egyszerű, szürke ruhás takarítónőnek, aki megütötte a várost irányító maffiavezért.






