A beton forrósága égette a tenyeremet, miközben lassan, a büszkeségem maradékába kapaszkodva felküzdöttem magam a lábaimra. A bal lábam stabilan tartott, a titánból és szénszálból készült jobb lábam pedig – bár a csonkomban lévő idegek lángoltak a fájdalomtól – szilárdan állt a talajon. Nem adtam meg Julian Vance-nek azt a gyönyörűt, hogy sírva vagy összetörvelásson.
A klub vendégei továbbra sem mozdultak. Néhányan undorral fordították el a fejüket, mások közömbösen kortyolgatták a koktéljaikat, mintha csak egy kivert kutyát kergettek volna el a medence partjáról. Julian elégedetten feszített, a Rolex óráját igazgatva a csuklóján. Azt hitte, győzött. Azt hitte, megtört egy veteránt, aki egész életében azért harcolt, hogy mások biztonságban élvezhessék a szabadságukat.
Nem tudta, hogy a csata most kezdődött el igazán.
– Nos, mire vársz még, öreg? – rivallt rám Julian, miközben a kezét a zsebébe süllyesztette. – Mondtam, hogy takarodj el a szemem elől, különben a biztonságiakkal dobatlak ki a kapun. És a mai napi béredet se keresd; a kárpótlásért, amit a kerítés megrongálásáért kell fizetned, éppen elég lesz.
Nem szóltam egy szót sem. Nem volt szükség szavakra. Egy szót sem pazaroltam volna egy olyan emberre, akinek a lelkiismerete értéktelenebb volt, mint az a fémbot, amit a medence mélyére rúgott. Csak néztem rá, a tekintetemmel mélyen a szemébe vésve az arcomat, hogy utolsó pillanatig emlékezzen rá. Aztán megfordultam, és a jobb lábam kissé merev, de határozott lépteivel elindultam a VIP-kabinsor mögötti szervizút irányába.
A hátam mögött Julian gúnyos nevetése hallatszott, amely beleolvadt a medence partjáról felszűrődő csevegésbe.
– Kretén veterán – mormolta valaki a napozóágyak felől.
Nem érdekelt. Minden egyes lépésem egy-egy ütemet vert a belső órámon. Tudtam, mit kell tennem. A műlábam nemcsak a járásomat segítette; évtizedes katonai múltam és a titkos küldetésem eszköze volt. Az üreges, szénszálas burkolat belsejéhez erősített vízálló, titkosított adathordozó – egy miniatűr SSD-meghajtó – nemcsak a Vance Real Estate korrupciós és pénzmosási hálózatának terhelő dokumentumait tartalmazta, hanem azokat a hangfelvételeket is, amelyeket az elmúlt hetekben rögzítettem a klub területén, miközben Julian a saját beosztottjaival és a városházi korrupt hivatalnokokkal tárgyalt.
És ami a legfontosabb: ott volt rajta a bizonyíték Julian saját testvérének, Thomas Vance-nek a rejtélyes haláláról. Thomas volt az, aki örökölni akarta volna a birodalmat, de egy éjszaka alatt „balesetet” szenvedett a cég irodájában, miután megpróbálta nyilvánosságra hozni Julian pénzügyi csalásait. Thomas volt az a fiatal, becsületes ember, akit a fiaim helyett is szerettem, és akinek az emlékéért felesküdtem, hogy igazságot szolgáltatok.
Gyors léptekkel – amennyire a csonkom gyulladt állapota engedte – elértem a kertészszerszámok tárolóját. Ez a kis, ablaktalan fabódé a birtok rejtett sarkában állt, távol a fényűző vendégek tekintetétől. Bezártam magam mögött az ajtat, és lehúztam a munkásnadrágomat.
A műlábam csatlakozói hidegek voltak a bőrömön. Óvatosan kioldottam a térd alatti rögzítést, és leemeltem a szerkezetet. A szénszálas héj belső oldalán, egy speciális, ütésálló gumitokba rejtve ott villogott a fekete, miniatűr USB-C csatlakozós adattároló. Kivettem, és a zsebemben lévő régi, megkopott katonai dögcédulám mellé csúsztattam.
A zseblámpám halvány fényénél előhúztam a zsebemből a titkosított műholdas kommunikációs eszközt – egy olyan katonai szintű, zavarásbiztos terminált, amelyet a különleges erők használnak a rejtett műveletek során. Nem a helyi hálózatra csatlakoztam; a jelet közvetlenül egy katonai felderítő műholdon keresztül küldtem el Washingtonba, a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) gazdasági bűnözés és korrupció elleni különleges task force-ának vezetőjének.
A címzett nem volt más, mint Special Agent Sarah Miller – Thomas Vance egykori menyasszonya, aki azóta is megszállottként kutatta a halál körülményeit, de a helyi rendőrség korrupciója miatt minden ajtó bezáródott előtte.
„A csomag megérkezett. A bizonyítékok teljes körűek. Julian Vance ma délután négy órakor tartja a negyedéves nagybefektetői gáláját a főépületben. Itt az ideje a letartóztatásnak” – gépeltem be a titkosított üzenetet, majd elküldtem.
A válasz alig harminc másodpercen belül megérkezett:„Indulunk. Ne mozdulj el a helyszínről, Arthur. Hozzuk az osztagot.”
Délután három óra ötven perc volt. A nap lassan leereszkedett a Connecticut-i dombok mögé, és aranylófénybe borította az Oasis Valley Country Club hatalmas, fehér oszlopos főépületét. A parkolóban egymás után sorakoztak a luxusautók: Bentley-k, Rolls-Royce-ok, és csillogó Ferrarik. A gazdag elit gyűlt össze, hogy Julian Vance legújabb ingatlanfejlesztési projektjét ünnepeletse – ugyanazt a projektet, amelyet illegális telekspekulációval, kenőpénzekkel és az elszegényedett kisstílű tulajdonosok erőszakos kisajátításával finanszíroztak.
Én ott álltam a főbejárat közelében, immár tiszta, bár kissé kopott civil ruhában. A bal kezemben a pótolt, egyszerű fa sétapálcámat tartottam, amit a szerszámtárolóban találtam. A jobb lábamon a műláb stabilan helytállt; a fájdalom elhalkult, átadva a helyét a katonai fegyelemnek és a küldetés tudatának.
A biztonsági őrök, akik reggel még gyanakodva méregettek, most észre sem vettek. Egy kertész, aki éppen a főbejárat melletti buxusokat igazgatta, nem számított fenyegetésnek a gálára érkező milliárdosok számára.