A csattanás utáni csend olyan nehéz volt, mintha ólomból öntötték volna. Richard Vance az arcára fagyott, hitetlenkedő mosollyal nézett az öregemberre, de a szeme mélyén már ott lappangott a félelem apró, reszkető szilánkja. A helyiségben megállt a levegő. A felszolgálók elfelejtettek lélegezni, a vendégek pedig dermedten bámulták a jelenetet, mintha egy rosszul koreografált dráma közepébe csöppentek volna.
Arthur Vance nem kapkodott. Lassan, megfontolt mozdulattal kiegyenesedett, bár a jobb lábának öreg sebei miatt az izmai megfeszültek. Kezével leporolta a kopott olajzöld katonai dzseki hajtókáját, majd a bal mellére tűzött, elhomályosult, bronzszínű medálra emelte a tekintetét. A fém megcsillant a délutáni napfényben, amely a padlótól a mennyezetig érő ablakon át áradt be a terembe.
– Tudod, Richard – szólalt meg Arthur, és a hangja, bár rekedtes volt, olyan félelmetes tisztasággal és acélos nyugalommal zengett, hogy a milliárdos akarata ellenére is hátranézett egy centimétert –, az ember azt hinné, hogy aki milliárdokat mozgat a chicagói ingatlanpiacon, az képes legalább annyira felmérni az embereket, mint egy frissen végzett tizedes a fronton. De te… te csak a felszínt látod. Az öltönyt. A bankszámlát. Azt hiszed, a világ a te magántulajdonod.
Vance nyelt egy nagyot, a torkában lévő csomó láthatóan megmozdult. A magabiztossága repedezni kezdett, mint a száraz sivatagi föld.
– Te… te valami szenilis veterán vagy – vetette oda, de a hangja már nem parancsoló volt, inkább védekező. – Tűnj el innen, mielőtt kihívatom a rendőrséget, és felemeltetem az összes vagyonodat!
Arthur keserűen felnevetett. Egyetlen lépéssel közelebb lépett a magasabb, erősebb férfihoz. A korkülönbség ellenére a kiszolgált katona jelenléte akkora súllyal bírt, hogy Vance akarata ellenére hátrébb lépett egy fél lépést, a cipője sarka beleütközött a faasztal lábába.
– A rendőrséget? – kérdezte Arthur halkan, és a szeme sarkában rejtőzködő ráncok elmélyültek. – Richard, fiam… a rendőrség az én hívásomat várja. De mielőtt hívnánk őket, beszélgessünk egy kicsit arról a kis ingatlanügyletről. A South Side-i rozsdás övezetről. Tudod, arról a területről, amelyet a múlt héten szereztél meg egy eltitkolt offshore cégen keresztül, miután kilakoltattál kétszáz kisnyugdíjast és veterán családot.
Richard Vance arca hirtelen krétafehér lett. A vér teljesen kifutott az arcából, a szája szétnyílt, de egyetlen hang sem jött ki rajta. A két asszisztense, akik eddig a háttérben feszengtek, rémülten összerezzentek.
– Hogy… honnan… – dadogta Vance, a szemei tágra nyíltak a döbbenettől. – Honnan a francból tudsz te erről? Az egy szigorúan titkos szerződés volt! A városi tanács vezetői is csak tegnap írták alá!
– Mert a városi tanács, Richard, nem a tiéd. Soha nem is volt az – mondta Arthur, és a zsebéből lassan előhúzott egy kis, kopott bőrbe kötött füzetet. Nem nyitotta ki, csak az ujjai között tartotta, mint egy bíró a halálos ítéletet. – A nevem Arthur Vance. Nem rokonok vagyunk, ne aggódj. De a nevem egy olyan alapítványhoz fűződik, amely a Chicagói Katonai Kórházakat és a rászoruló veteránokat támogatja évtizedek óta. És az a terület, amelyet te most spekulációs célból fel akarsz parcellázni, hogy luxusstúdiókat építs a gazdag haverjaidnak… az a föld hivatalosan a Védelmi Minisztérium és az én alapítványom közös vagyonkezelésében áll. Illetve, állt, amíg te be nem nyújtottad a hamisított tulajdonjogi papírokat.
A steakházban a csend szinte tapinthatóvá vált. Marcus, a menedzser, a bárpult mögé támaszkodott, a szeme kerekre nyílt a félelemtől. Liam, a fiatal pincér, aki az előbb még dühösen akart közbelépni, most mozdulatlanul állt, miközben a puzzle darabjai a fejében egyetlen gigantikus képpé álltak össze.
– Te… te nem egy egyszerű öregember vagy – suttogta Vance, a hangja már csak egy erőtlen hörgés volt. – Ki a fene vagy te valójában?
– A fickó, aki ma reggel aláírta a letartóztatási parancsodat, és átadta az FBI gazdasági bűnözés elleni osztályának azokat a dokumentumokat, amelyek a fiktív cégeidről, a kenőpénzekről és a választási csalásaidról szólnak – válaszolta Arthur acélos hidegvérrel. – Megütöttél egy hetvenkilenc éves embert, Richard. Egy olyan embert, aki a Medal of Honor birtokosa, és aki huszonnégy évvel ezelőtt a te apádnak az életét mentette meg egy vietnami pokolban. De ez semmi ahhoz képest, amit a törvénykönyv ír elő arra, amit a várossal és az emberekkel tettél.
Mielőtt Richard Vance bármit is felelhetett volna, a steakház főbejárata kitárult. Négy civil ruhás ügynök lépett be, az öltönyeik alatt feszülő fegyvertokokkal, a kezükben pedig ott volt a hivatalos elfogatóparancs. A vezető ügynök egyenesen Vance-hez lépett, megkerülve a döbbent tömeget.
– Richard Vance? – kérdezte hideg, hivatalos hangon. – Gazdasági csalás, kenőpénz elfogadása, köztulajdon hamis megszerzése és súlyos testi sértés vádjával letartóztatjuk. Jobb, ha nem áll ellen.
Vance összeesett. A térdei megadták magukat, de az ügynökök határozott mozdulattal megragadták a karjait, és hátra rántva kattintották rajta a bilincset. A milliárdos, aki tíz perccel ezelőtt még egész Chicago ura akart lenni, most egy ziháló, összetört emberként lógott az ügynökök gyűrűjében, miközben kivezette az étterem üvegajtaján.
A terembe lassan visszatért az élet, de senki sem mert megszólalni. A vendégek lesütött szemmel bámulták a tányérjukat.






