A kávézó hirtelen olyan csendessé vált, mintha valaki elvágta volna a levegőt. Arthur Vance mély, hideg tekintete átfúrta Brendát, aki egy pillanatra megtorpant, de azonnal igyekezett visszanyerni a szokásos, arrogáns tartását.

– Maga… maga meg ki a fene? – vakkantotta Brenda, miközben a kezét csípőre tette, bár az arca sarkában egy apró izom rángatózott a feszültségtől. – Nem is ismeri a menyemet! Kizárólag a saját ügyetlenkedése miatt esett el. Ha pedig nem takarodik az utamból, hívom a biztonságiakat!

Arthur Vance nem méltatta egyetlen pillantással sem. A kezét óvatosan a hátam mögé csúsztatta, hogy megemeljen, miközben a másik kezével a zakója zsebéből egy elegáns, aranyozott névjegykártyát húzott elő. Nem kellett elolvasnom. Ismertem a nevet, amely arany betűkkel ragyogott rajta: *Arthur Vance – Alapító és Igazgatóság elnöke, Vance Holding & Medical Corp.*

Brenda hirtelen elhallgatott. A szeme megakadt a névjegykártyán, majd lassan feljebb vándorolt, Arthur arcára, ahol most már nemcsak a harag, hanem a tiszta, fagyos megsemmisítés vágya tükröződött. A negyedik emeleti bőrgyógyászati osztály igazgatója, aki időközben lefutott a lépcsőn a zűrzavarra, megállt a tömeg szélén, elsápadva mélyen meghajolt a milliárdos előtt.

– Mr… Mr. Vance – dadogta a főorvos. – Én… nem tudtam, hogy itt van…

– Hívja a traumatológiát. Azonnal készítsenek elő egy VIP szülészeti szobát – mondta Arthur olyan hangon, ami nem tűrt ellentmondást. Aztán lepillantott rám, és a hangja hirtelen ellgyengült, szinte suttogássá halkult. – Jól vagy, édes kislányom? Mondd, hogy a baba…

– A… a hasam – nyögtem ki, miközben a fájdalom újabb hulláma söprt végig rajtam, még hevesebben, mint előzőleg. A ruhám alól szivárgó meleg folyadék elhatalmasodott. – Azt hiszem… elfolyt a magzatvíz. Idő előtt. Harminc… harmincnégy hetes vagyok.

Arthur arcáról teljesen eltűnt minden életkedv, helyét egy olyan félelmetes, apai iszonyat vette át, amit soha életemben nem láttam rajta. Gyermekkoromban ritkán láttam apát; a szüleim korán elváltak, és anyám halála után egészen eddig a pillanatig azt hittem, teljesen egyedül maradtam a világon. Nem tudtam, miért keresett meg most, nem tudtam, hogyan talált meg – de a szemében lévő tiszta, hamisítatlan aggodalom nem hagyott kétséget afelől, hogy az apám.

– Senki se mozduljon! – dörrent fel Arthur Vance hangja a kávézó felett, miközben a kórház biztonsági főnöke és négy nagydarab fegyveres őr megérkezett a helyszínre. – Ez a nő – mutatott a remegő, elfehérorcájú Brendára – szándékosan bántotta a lányomat és a meg nem született unokámat. Zárják be a kórház összes kijáratát! Senki sem hagyhatja el az épületet, amíg a rendőrség meg nem érkezik!

Brenda arca hirtelen krétafehér lett. A magabiztossága, a felsőbbrendűségi tudata egyetlen pillanat alatt összeomlott.

– Ez… ez képtelenség! – sikoltotta, miközben a biztonsági őrök körbevették. – Ő hazudik! Az öreg elmebeteg! Mark a fiam, Mark a kórház sztársebésze, ő…

– Mark – szakította félbe Arthur jeges gúnnyal, miközben óvatosan a karjaiba emelt, elképesztő erőről tanúbizonyságot téve a kora ellenére. – A fiad jelenleg a műtőben van. De hamarosan ott találja magát, ahová való: egy cellában. Mert a biztonsági kamerák nemcsak a kávézóban veszik a dolgokat, drágám. Hanem a folyosókon is.

A kórház VIP szülészeti osztálya steril, mégis otthonos fényben úszott. Két óra telt el azóta, hogy a hordágyra tettek. A fájdalom hullámai lassan elviselhetetlenné váltak, de a csapata – a város legjobb szülészorvosai, akiket Arthur Vance egyetlen telefonhívással rendelt a helyszínre – minden tőlük telhetőt megtett.

Az ágy mellett álltam, vagyis inkább feküdtem, a kezemben apám meleg, erős kezével. Nem engedte el egyetlen pillanatra sem.

– Sajnálom, Clara – mondta halkan, a szemében könnyek csillogtak. – Sajnálom, hogy huszonöt évig nem voltam ott neked. Azt hittem, azzal védelek meg, ha távol maradok a könyörtelen világomtól. De elkövettem a legnagyobb hibát. Hagytam, hogy egy ilyen szörnyeteg hálójába kerülj.

– Hol van Mark? – kérdeztem rekedt hangon, miközben egy újabb összehúzódás préselte ki belőlem a levegőt.

– Már letartóztatták – mondta Arthur, és a hangja olyan hideg volt, mint a sarkvidéki jég. – A rendőrök közvetlenül a műtőből bilincsben vitték el. Nemcsak a te veszélyeztetésed miatt, fiam. A rendőrség azonnal házkutatást tartott a Beacon Hill-i lakásotokban, miután átadtam nekik azokat a felvételeket, amelyeket a kiberbiztonsági embereim öt perc alatt letöltöttek a felhőből, amit te állítottál be. Találtak egy titkos széfet a dolgozószobájában. Tele volt olyan nők orvosi kartonjaival, akik „megőrültek” a felügyelete alatt, és elmegyógyintézetbe kerültek. Valamennyien a betegei voltak. Valamennyien vagyonos örökösnők voltak. Mark… ő egy szisztematikus ragadozó volt, Clara. Téged is el akart tüntetni az útból, hogy a nevedre írt ingatlanokat és az én vagyonomat megszerezze, miután kitervelte a „balesetedet”.

A gyomrom egyetlen görcsbe rándult. Nemcsak bántani akart. Meg akart ölni. Lassan, apránként, hogy a végén a vagyonára tegye a kezét.

– A baba… – suttogtam, miközben a monitorok pittyegése hirtelen felgyorsult.

Az ajtó feltárult, és a főorvos lépett be, az arcán feszült, de határozott kifejezéssel.

– Mr. Vance! Clara asszony! A méhlepény elkezdett leválni a zuhanás miatt. Nem várhatunk tovább. Azonnal meg kell császároznunk a kicsit, különben mindketten életveszélybe kerülünk.