Az országút felé

A délutáni napfény hosszan terült el a zöldellő mezőkön, miközben a gazdaság udvaráról az országút felé vezető porondon lépegettünk. A levegőben még mindig érezni lehetett a fészer dohos szagát és a feszültséget, de a nyitott égbolt és a lágy, hűvös szél lassan kimosta a tüdőnkből a múlt órák borzalmait. A mellettem lépkedő fiú – akit időközben Tomnak hívtak – időnként hátranézett a válla över, mintha attól tartana, hogy Donald mégis meggondolja magát, és fegyverrel a kezében indul utánunk.
– Nyugodj meg, Tom – mondtam csendesen, a vállamon lévő Remington tusáját megigazítva. – Donald most nem fog mozdulni. Tudja, hogy ha utánunk jön, a megyei seriff nemcsak a lopott baromfit, de az emberrablást is ráveri. És azt a börtönt ő már nem élné túl.
A juhászkutya – akit Tom időközben Bajnoknak becézett – vidáman szimatolt a magas fűben, a fülei hegyesen álltak, és a vékony, megviselt teste ellenére ruganyosan lépkedett a bakancsaim mellett. Az a kutya, akit néhány órával ezelőtt még egy vasvillával akartak felnyársalni egy hamis vád miatt, most szabad volt. De a saját életemben is éreztem a változást: a vadászat, a puskacső mögötti magányos napok most hirtelen átadták a helyüket valami sokkal fontosabbnak – a felelősségnek.
Amikor elértük a Mercer Baromfifeldolgozóhoz vezető bekötőút és a főút kereszteződését, Tom megállt, és a kezét a mellkasára szorítva mély levegőt vett. Az aszfalt csíkján elsuhanó autók fénye megcsillant a szemében.
– Cal… én nem tudom, hogyan köszönjem meg – mondta a fiú, a hangja remegett az elfojtott sírástól. – Ha te nem mész be arra a portára a kutyát keresve… valószínűleg soha senki nem talált volna meg a fészerben. Donald apó… ő nem volt rossz ember régen, de a kölcsönök, a felesége halála… teljesen tönkretették. Elveszítette a józan eszét.
– Nem a te dolgod mentegetni őt, Tom – feleltem, miközben előhúztam a zsebemből a régi, nyomógombos mobiltelefonomat. – Most az a lényeg, hogy biztonságban vagy.
A telefon gombjait lenyomva tárcsáztam a megyei seriff hivatalának közvetlen számát. Néhány csöngés után a diszpécser unalmas, de határozott hangja válaszolt.

A hívás és a seriff érkezése

– Itt a Mercer megyei seriff hivatala. Hallgatom.
– Itt Cal Vance, a Fekete-patak melletti erdős részből – mondtam, miközben a szememet a főút vonalán tartottam. – Jelenteni szeretnék egy bűncselekményt a szomszédos Vance-gazdaságban. Donald Vance fészerében ott van a múlt héten eltűnt Mercer-féle baromfiszállítmány, illegálisan elrejtve, és… ami még ennél is fontosabb: Vance bezárva, kényszerítve tartott egy embert az épület hátsó részében. A fiú most itt van velem, a 4-es út elágazásánál.
A vonal túl oldalán egy pillanatra csend lett. A diszpécser hangja hirtelen megváltozott; a megszokott unalmasság eltűnt, helyét a hivatásos éberség vette át.
– Cal, komolyan beszélsz? Donald Vance-ről van szó?
– Halálosan komolyan, Bill. Küldj ki két egységet a fészerhez, és egy mentőt a fiúnak. Én itt várlak titeket a kereszteződésnél.
– Értettem. Tíz percen da ott vagyunk – mondta a diszpécser, majd a vonal megszakadt.
Letettem a telefont, és visszacsúsztattam a kabátzsebembe. Bajnok leült a földre, a nyolc hetes éhezés utáni sovány oldalával a cipőmnek dőlve, és a fejét felhajtva nézett rám, mintha azt kérdezné: „Most mi jön?”
– Most várunk, kutyus – mondtam, és óvatosan megvakarta a fülét. – Most már nem kell félned.
Tom csendben ült le egy út menti betonkövekre, a fekete, szakadt inge ujjával törölgetve az arcáról a port és az izzadságot. A nap lassan lebukott a dombok mögött, narancssárga és lila árnyalatokba borítva az ohiói eget. Az a vidék, amely az imént még olyan ridegnek és könyörtelennek tűnt a fészer sötétjében, most hirtelen békésnek látszott, mintha a természet maga is meg akarna tisztulni a titkoktól és a bűnöktől.
Néhány perc múlva a távolból felhangzott a szirénák keskeny, sivító hangja. Két rendőrautó kanyarodott le a főútról, villogó kék-piros fényekkel festve meg a fák lombját, és nagy porfelhőt kavarva álltak meg előttünk.

A hivatalos igazság

Az első autónak az ajtaja kinyílt, és maga a seriff, Miller seriff lépett ki belőle. Egy negyvenes, vaskos testalkatú férfi volt, akit az egész megye ismert a szigorúságáról, de a korrektségéről is. A tekintete rögtön Tomra, majd rám, végül pedig a lábamnál ülő juhászkutyára esett.
– Cal! – szólt odabentről a seriff, miközben a kalapját megigazította. – Azt mondod, Donald Vance elkövette ezt? Donald egy idős ember, aki évtizedek óta itt él…
– Menj oda a fészerhez, Bill, és nézd meg a saját szemeddel a Mercer zsákokat meg a bilincseket – vágtam rá keményen. – A fiú itt van, élőben. Nem kell kitalálni semmit. A saját szemeddel fogod látni, hogy mi folyik ott a portán.
A seriff egy pillanatig némán nézett rám, majd a fiú felé fordult. – Tom Miller vagy? A Mercer sofőrsegédje, akit ötről keresünk?
Tom bólintott, a könnyek ismét utat törtek maguknak. – Igen, seriff úr. Én vagyok. Donald… ő nem akart bántani, de bezárt, amikor a teherautó leborult.