A fagyos levegő úgy vágódott a tüdőmbe, mint egy ezer apró pengéből álló fal, amikor a helikopter sötét sziluettje eltűnt a fejem felett. A zuhanás első pillanatában nem volt sem félelem, sem pánik; csak a tisztán logikus, katonai precizitással működő agyam vette át az irányítást. Huszonhét évesen, a legfiatalabb parancsnokként nem véletlenül éltem túl azokat a pokoli bevetéseket, amelyek másoknak a végzetét jelentették. A reflexek, a gravitáció számítása, a testtartás – minden egyes izmom azonnal reagált.
A hátizsákom még a vállamon lógott, a tartalék ejtőernyő pedig ott feszült a mellkasomon. Price és Voss azt hitték, hogy a halálba löktek, egyenesen a fekete semmibe, ahol a becsapódás gyaníthatatlan és végleges. De nem vették figyelembe azt a tizenhét másodpercet, ami a kiugrás és a földet érés között eltelik egy ilyen magasságból. Nem vették figyelembe, hogy a taktikai felszerelésem nemcsak túlélőeszközökből áll, hanem egy olyan kísérleti, szénszálas siklóernyőből is, amelyet a felderítő egységek számára fejlesztettek ki, és amit a parancsnoki engedélyem révén magamnál hordhattam.
A levegőben megcsavarodtam, a karjaimat szorosan a testemhez szorítottam, hogy csökkentsem a légellenállást, majd a jobb kezem ujjával határozott rántással aktiváltam a mellkasi kioldót.
*Puff.*
A robbanásszerűen kinyíló siklóernyő fékezése olyan brutális rántással hatott a vállaimra, hogy egy pillanatra elhomályosult előttem a világ, de a testem nem zuhant tovább a pusztulás felé. A szárnyak hirtelen felkaptak a heves éjszakai szélben, és egy stabil, sikló mozgásba kényszerítettek. Felettem a csillagok fénytelenül pislogtak, alattam pedig a sötét, barátságtalan erdőségek és sziklás kanyonok rajzolódtak ki.
Nem kiáltottam. Nem káromkodtam. Csak néztem a műszerfalam foszforeszkáló zöld kijelzőjét a csuklómon. A kis képernyőn egy pulzáló pont jelezte a helyzetemet – és ami még fontosabb, a Miller zászlós által a helikopter pilótafülkéjéből is jól látható jeladómat.
Price, Voss és Reed most valószínűleg hátra dőltek a fülkében, elégedetten veregetve egymás vállát, abban a hitben, hogy a „baleset” tökéletesen sikerült. Azt hitték, megszabadultak tőlem. Nem sejtették, hogy a játékot én irányítom.
## A landolás és a csend világa
A siklóernyővel egy sűrű fenyves szélére ereszkedtem le, nagyjából két mérföldre attól a ponttól, ahol a helikopternek ki kellett volna tennie a csapatot. A fák ágai vadul csapkodták a felszerelésemet, a bakancsom pedig nagy csattanással érkezett meg a nedves, avarral borított talajra. Az ütést a térdeimmel tompítottam, de a jobb bokám így is felsajdult a hirtelen terheléstől.
Egy pillanatra mozdulatlanul maradtam, a földre tapadva, a fegyveremért nyúlva. A csend itt lent sűrű volt és nehéz, csak a szél susogott a tűlevelek között.
Előhúztam a katonai rádiómat, és átkapcsoltam a titkosított, kódolt frekvenciára, amelyet csak a parancsnokok használhattak. Nem szóltam bele. Csak hallgattam.
– …a célpont környékén vagyunk, uram – hallatszott Price hangja a sercegő vonalon keresztül. A hangja magabiztos volt, hideg és éles. – A jelentés szerint a kapitány… nos, a baleset megtörtént. Nem volt esélye.
– Értem, Price őrmester – válaszolt Miller zászlós hangja a pilótafülkéből. A hangja azonban nem volt olyan sima, mint Price-é; valami rejtett feszültség, egyfajta dermedt döbbenet vibrált benne. – Biztosak abban, hogy… hogy mindent megpróbáltak?
– A vihar elkapta a vonalat, uram. Egy pillanat műve volt – hazudta Price tökéletes, gépies nyugalommal. – A jelentést a bázisra megírjuk, amint visszatérünk a küldetés után.
Elmosolyodtam a sötétben. Egy olyan hideg, kegyetlen mosoly volt ez, ami nem a humornak, hanem a tiszta, megállíthatatlan bosszúnak szólt. Miller zászlós hallotta a hazugságot, de mivel a szabályzat szerint a katonák szava a felettesekkel szemben nehezen volt megkérdőjelezhető bizonyíték nélkül, és mivel Price-ék ott voltak hárman egy ellen… Miller egyelőre kénytelen volt hallgatni. De a képernyője ott volt előtte. A nyomkövetőm nem tűnt el. És Miller tudta, hogy valami nem stimmel.
Nem vesztegethettem az időt. A missziónk célpontja – egy illegális fegyverkereskedő raktár a hegyek gyomrában – mindössze harminc perc járásra volt tőlem. Price-ék most indultak el a gyalogos behatolási zóna felé, mit sem sejtve arról, hogy a parancsnokuk, akit halottnak hittek, ott liheg a nyomukban, méghozzá előnyből.
## Az üldözés a fák között
A sötét erdőben való haladás nem volt egyszerű. A felszerelésem súlya húzta a vállamat, a fák gyökerei pedig aljas módon bújtak meg a levelek alatt, de a harctéri kiképzésünk pont arra tanított meg, hogy a fájdalom csak egy információ a testtől, amit figyelmen kívül lehet hagyni.
Fél óra múlva elértem a kanyon szélét, ahonnan ráláttam a célpontra: egy elhagyatottnak tűdő ipari létesítményre, amelynek a betonépületei mélyen bevájtak a sziklafalba. A fényszórók pásztázták a környéket, és a távolból már hallottam a traktorok és a fegyveres őrök motorkerékpárjainak zümmögését.
Price, Voss és Reed ott voltak a kerítésnél. A sötét álcafesték az arcukon szinte beleolvadt az éjszakába, miközben óvatos, katonai mozdulatokkal közelítették meg az épület hátsó bejáratát. Nem is sejtették, hogy a hátuk mögött, a szikla peremén én figyelem minden egyes mozdulatukat a távcsövemen keresztül.






