– Néha a veszteség miatt az emberek átmenetileg képtelenek bonyolult ügyeket intézni – mondta. – Ezt nem kell szégyellni.
Patricia előrehajolt.
– Nem önmaga. Összeomlik. Alig válaszol.
Vossra néztem közvetlenül.
– Megértem minden kérdést, amit felteszel.
A toll fél másodpercre megállt.
Gerald jelent meg az ajtóban összefont karral. Patricia álla megfeszült, de a hangja lágy maradt.
– Csak a javadat akarjuk.
Tisztán válaszoltam, harag nélkül. Vossnak nem adtam zavart, nem adtam kirohanást, nem adtam remegő mondatot, amelyet később idézhetne.
Húsz perc után felálltam.
– Vízre van szükségem.
A konyhában feltöltöttem egy poharat, de nem ittam belőle. Kimentem a hátsó ajtón, becsuktam mögöttem a hálós ajtót, és újra felhívtam Jamest.
Ezúttal a második csörgésre válaszolt.
– Fay?
– Hoztak egy orvost a házba. Olyan kérdéseket tesz fel az ítélőképességemről, hogy képes vagyok-e pénzügyi döntéseket hozni.
James elhallgatott.
Mögöttem, a hálón keresztül láthattam, ahogy Patricia a függöny széléről figyel. Az arca nyugodt volt, de az egyik keze markolta a függöny szélét.
– Ne írj alá semmit – mondta James.
– Felvettem, amint ezt tervezik, mielőtt beléptem volna.
Újabb csend, nehezebb, mint az előző.
– El tudsz menni?
– Úgy vették át az irányítást a helyzet felett, hogy az ne tűnjön irányításnak. Ha most elmenekülök, azt mondják, instabil vagyok. Ha maradok, tovább építik az ügyüket.
– Igazad van – mondta. – Úgyhogy elhisszük velük, hogy sikerrel járnak.
Egy autó ment el az úton. Valahol a kerítésen túl egy fűnyíró indulni kezdett. A szokásos külvárosi zaj a következő szavait még veszélyesebbé tette.
– Maradj nyugodt. Tartsd magadnál a telefonodat. Holnap reggel jöjj el az irodámba, egyedül.
– Mit mondott neked Nathan?
James nem válaszolt azonnal.
Amikor végre megszólalt, a hangja mélyebb volt.
– Nathan eljött hozzám az esküvőtök után. Azt mondta, a családod pontosan ilyesmit próbálhat meg, ha meghal.
A markolásom megszorult a pohár körül.
A ház belsejében Patricia ellépett a függönytől, és a nevemet mondta gyakorolt édességgel.
James folytatta.
– Utasításokat hagyott hátra. Van itt egy mappa, amit látnod kell.
– Mi van benne?
– Valami, amire a szüleid soha nem számítottak, hogy előkészíti.
A hátsó ajtó kinyílt mögöttem.
Patricia állt az ajtóban, mosolyogva. Dr. Voss ott volt mellette, a jegyzetfüzet a mellkasához zárva.
James még egy utolsó mondatot mondott.
– Holnap, Fay. Amint meglátod, mit épített Nathan, ez az egész harc megváltozik.
És azóta először, hogy anyám hangját hallottam azon a konyhaablakon keresztül, már nem voltam azetlen ember a szobában, aki tudott egy titkot.
## Második fejezet: Az iroda és a védőháló
Az éjszaka hosszúra nyúlt a gyermekkori szobámban. A megfakult paplan, amely alatt évtizedekkel ezelőtt még az álmaimat szőttem, most nehéz, ólmos takaróként nehezedett rám. A falon függő, ferde Columbia egyetemi ballagási fotóm mintha gúnyosan nézett volna le rám, emlékeztetve arra a Fayre, akit a szüleim mindig is látni akartak: a csendes, irányítható, a családi akaratnak alárendelt lányra.
De a csendes Fay ma éjjel nem létezett. A zsebemben lapuló telefon fémes hűvösessége – benne a konyhában rögzített, megcáfolhatatlan hanganyaggal – biztonságot nyújtott. Minden egyes alkalommal, amikor lehunytam a szemem, Nathan arca jelent meg előttem. Az emlék, ahogy a St. Andrew-kápolna magányos padjain ült, visszhangzott a lelkemben. Most már értettem James szavait: Nathan ismerte őket. Jobban ismerték a családomat, mint én magam. Tudta, hogy a gyászom pillanatnyi sebezhetősége nyitott kapu lesz a ragadozók számára, akik a nevemben és a pénzemen akarnak osztozni.
Reggel fél hétkor ébredtem fel anélkül, hogy lehunytam volna a szemem. A házban még mély csend uralkodott. Óvatosan kinyitottam a szobám ajtaját, és a recsegő padlószoknyákat elkerülve, lábujjhegyen osonkodtam le a földszintre. A konyhában még ott gőzölgött a teáskanna, mellette az üres bögrék, amelyek Dr. Voss látogatásának néma tanúi voltak.
Nem vártam meg, hogy Patricia vagy Gerald felébredjen. Felkaptam a táskámat, és kiléptem a hajnali hűvös levegőre. A Ridgewood utcáin még alig jártak; a harmatos füvön átlépve indultam el a helyi vasútállomás felé. A vonatablakon át néztem, ahogy a külváros egyhangú házaiból lassan kirajzolódnak Manhattan sűrű, acél- és üvegrengetegének körvonalai. Minden egyes mérfölddel, ami távolabb vitt a szülői háztól, a levegő is tisztábbá vált a tüdőmben.
James Whitfield irodája a Wall Street közelében, egy patinás, mahagónifából és csiszolt üvegből épült irodaház tizenkettedik emeletén talált otthonra. Mire beléptem a recepcióra, az óra alig mutatta a reggel kilencet. Az asszisztens, egy elegáns, középkorú nő, szavak nélkül, szinte rutinszerűen bólintott, és máris kísért be James magánirodájába.
James az íróasztala mögött ült; a haja kissé borzas volt, az ingujja felhajtva, az asztalon pedig egy vaskos, fekete bőrgyűrűs mappa feküdt, aranyozott zárakkal.
– Fay – mondta, és azonnal felállt, hogy kezet nyújtson. – Örülök, hogy épségben ideértél. Nem követtek?
– Nem – válaszoltam, miközben leültem a bőr fotelbe. – A kora reggeli vonattal jöttem. Aludni sem tudtam. Dr. Voss ott volt tegnap. Apám régi barátja. Kérdéseket tett fel a döntéshozatali képességemről, miközben anyám a sarokból irányított.
James arcán megfeszültek az izmok. Leült, kinyitotta a fekete mappát, és előhúzott egy halom dokumentumot.






