A lakatos ekkor felegyenesedett, bedugta a szerszámait a táskájába, és apám felé fordult.
– Uram – mondta rekedt, határozott hangon. – Engem azzal bíztak meg, hogy bérbe adott ingatlanhoz hívtak ki. De ha itt rendőrségi vizsgálat van, meg hamis iratok, akkor én ebből kiszállok. Nem kockáztatom az engedélyemet a maguk balhéja miatt.

– Állj meg! – kiabált apám, és a lakatos kabátja után kapott, de az elhúzódott tőle, felült a furgonjára, és azonnal elhajtott a porfelhőben.

—

A library (könyvtárszoba) dupla tölgyfa ajtaja kinyílt, és a két helyi rendőrtiszt, valamint a három oknyomozó újságíró lépett ki a hűvös előszobába. A sajtó képviselői hónapok óta kutatták apám üzleti birodalmának bukását; az a tény, hogy a családi korrupció szálai egészen egy sedonai magánkúriáig értek, ahol a bukott vállalkozó a saját lányától próbált meg ingatlant kicsalni hamis iratokkal, a nemzeti hírek címlapjára való történet volt.

A rendőrök fegyelmezetten léptek ki a bejárati ajtón, amelynek a zárját most már nem védettség, hanem a valóság tartotta csukva.

Apám megfordult, amikor meglátta az egyenruhákat, és az arca azonnal vörösre váltott a dühdtségtől.
– Maguk mi a fenét keresnek itt?! – ugrott rájuk. – Ez egy családi vita! Tartóztassák le a lányomat, amiért illegálisan bezárkózott a saját tulajdonunkba!

Az idősebbik rendőrtiszt – egy tapasztalt, ősz hajú hadnagy – kivett egy iratot a zsebéből, és felnézett apámra.
– Thomas Carter úr. Ön ellen letartóztatási parancs van érvényben okirat-hamisítás, csalás kísérlete és magánlaksértés megalapozott gyanúja miatt.

A világ apám körül egy pillanat alatt összedőlt.

Megpróbált hátrafordulni, de a tiszt már rá is tette a bilincset a csuklójára. Anyám sikoltozni kezdett, a telefonja végül a portás asztalára esett és összetörött. Nathan pedig, aki eddig a legmenőbb arcát vágta, hirtelen elsápadt, és hátralépett a bőröndöktől, mintha azok valamilyen fertőző betegséget hordoznának.

– Nem tehetitek ezt meg velem! – üvöltötte apám, miközben a rendőrautó felé kísérték. – Én vagyok a Carter Holding alapítója! Ismerem a bírókat! Ismerem a…

A kocsi ajtaja becsapódott, elvágva a hangját.

Anyám a földre rogyott a pázsiton, és a kezébe temette az arcát, de most nem volt benne semmi méltóság; ez a kétségbeesés a valódi hatalom elvesztésének a sötét iszonya volt. Nathan ott állt mellette, tehetetlenül, mert életében először nem volt ott az apja, aki elsimítsa a botrányait.

A reporters – a három újságíró – megállt a lépcső alján, és a kameráik vakui villogtak, megörökítve a bukás minden egyes pillanatát. De én nem mentem ki a teraszra. Nem akartam arcot adni a diadalnak.

A bejárati ajtó belső oldaláról csendesen figyeltem őket a monitoron keresztül.

A ház hirtelen csendes lett. Csak a sivatagi szél fújt be a courtyards (belső udvar) boltívei között, és a száraz levelek suhogtak a kövezeten.

Odaléptem a library ablakához, és kinéztem a távolba, a vörös sziklák felé, amelyek a naplemente fényében aranyszínben ragyogtak. Az a sok évnyi csend, amit a családomnak fizettem áraként azért, hogy létezhessem, most végérvényesen semmissé vált. Nem kellett többé megjátszanom magam. Nem kellett többé azon aggódnom, hogy elfelejtenek-e karácsonykor, mert ez a ház, ez a stúdió, ez az élet az enyém volt, és senki sem vehette el tőlem.

A telefonom megcsördült a konyhapulton. Egy ismeretlen szám volt.

Felvettem.

– Ellena kisasszony? – egy mély, nyugodt hang szólt a vonal túlsó végén. A kiadó képviselője volt, aki a következő nemzetközi könyvkiállítás részleteit egyeztette velem. – A galéria azt üzente, hogy a kedvenc falfestményedre beérkezett a megrendelés a londoni múzeumtól. Mikor tudjuk kezdeni a szállítást?

Mosolyogva néztem végig a tágas, tiszta előszobán, a saját magam által vásárolt antik bútorokon, és a nyugati szárnyból átszűrődő friss festékszagú stúdión.

– Holnap reggel – mondtam tisztán és határozottan. – Kezdhetjük. Mostantól semmi sem tart vissza.

A vonal túloldalán a kattanás után beállt a béke csendje – az a fajta csend, amit nem kellett megvenni, és amit soha többé senki sem vehetett el tőlem.