Három fogkefe egyetlen pohárban.
Egy egész második élet rendezkedett be nyíltan a szemem előtt.
– Viktor nagyon figyelmes – mondta Allison az ajtóból. – Mindennek helyet csinál.
Felé fordultam.
– Valóban?
– Azt mondta, a felesége folyamatosan utazik. Alig él már itt.
– Akkor a költözésnek simán kell mennie a zárás után.
– Ó, abszolút. Még nem tudja, de Viktor azt mondja, gyorsan elmegy. A lakás az övé volt a házasság előtt, szóval nem tehet semmit.
Olyan könnyed magabiztossággal mondta ezt, mint aki egy nem kívánt szék kidobását beszéli meg.
Hideg tisztaság ült meg rajtam.
Viktor felépített egy ütemtervet. Eladni a lakást. Eltávolítani a feleséget. Biztosítani az előleget. Elvenni a szeretőt. Beletörődni az új lakóparkba.
Minden lépés a sebességen múlt. Minden lépés attól függött, hogy olyannak maradjak, amilyennek hisz – fáradtnak, engedelmesnek és könnyen kidobhatónak.
Becsuktam a jegyzetfüzetet.
– Milyen árat várnak?
– Viktor szerint legalább ötszázezer dollárt. Talán ötszázötvenet. A vonat közel van, a felújítás friss, és a környék fejlődik.
A konyhaablakhoz sétáltam.
Az épület mögött egy üres, téli-barna földterület húzódott, gazokkal és építési törmelékkel teleszórva. Egy hónappal korábban a kollégák egy másik kerületben tervezett autópálya-csomópontról beszélgettek. A részletek feltámadtak a fejemben, mert meggyőzőnek hangzottak.
Hagytam elnyúlni a csendet.
Allison közelebb lépett.
– Valami baj van?
Az üres földre néztem, majd a tulipánok mellett heverő foglalási elismervényre.
– Attól tartok, Viktor becslése nem számol a közlekedési projekttel.
Az arca megváltozott.
– Milyen közlekedési projekttel?
– Az épület mögé tervezett autópálya-csomóponttal.
A szín elszállt az arcáról.
Elfordultam az ablaktól, és a legnyugodtabb szakmai mosollyal találkoztam a szemével, amit valaha viseltem.
– Ha az építkezést bejelentik, ez a lakás talán kétszáznyolcvanezer dollárnál többet nem fog érni.
A vízforraló kattant egyet.
Allison elfelejtett lélegezni.
És azon a reggelen először a szoba az enyém lett.
A vízforraló halk kattanása után a konyhában beállt csend szinte tapinthatóvá vált. Allison még mindig ott állt a pult mellett, a kezét a tiszta, fehér konyhaszekrény szélébe vájva. A bőre alatti rózsaszín pír teljesen eltűnt, helyét egy hamuszürke, feszült sápadtság vette át.
– Egy… egy autópálya-csomópont? – ismételte meg a szavait, és a hangja most már nem a magabiztos, jövőjét tervező menyasszonyé volt, hanem egy olyan emberé, akinek a talaj csúszott ki a lába alól. – Itt? A hátunk mögött? Ezt nem mondta Viktor. Ő azt mondta, hogy ez egy védett zöldövezet, hogy a kilátás örökre megmarad!
– A városi fejlesztési tervek nem a zöldövezeteket védik, Allison, hanem a tranzitútvonalakat – mondtam, és a hangom olyan hivatalos és rideg volt, mint egy bírósági jegyzőkönyv. – A teherforgalom növekedése miatt a mögöttünk lévő telkeket már tavaly kisajátították. A hír nem új. Csak úgy látszik, a tulajdonos elfelejtette megemlíteni, amikor a harmincezer dolláros foglalót kérte a Pinecrest Residencesre.
Allison szemei vadul cikáztak. A hírek, a számok, a Pinecrest Residences, a harmincezer dollár letét, a tavaszi esküvő – mindez hirtelen kártyavárként omlott össze a fejeában. Ha a lakás értéke ötszázezer helyett kétszáznyolcvanezerre esik, akkor a jelenlegi ingatlan eladásából származó tőke nem lesz elég a luxuslakás fennmaradó részének kifizetésére. És ha a foglalót már letették, de a fedezet hiányzik, a szerződést felbontják, a harmincezer dollár pedig – a szigorú szerződési feltételek értelmében – elveszik.
– Nem… ez nem lehet igaz – suttogta, és a fejét rázta, mintha ezzel el tudná hessegetni a valóságot. – Ő azt mondta, hogy ez egy biztos befektetés. Azt mondta, minden a miénk lesz.
– Kérdezd meg tőle ma este, amikor hazajön a munkából – feleltem, miközben lassan becsuktam a fekete jegyzetfüzetemet, és elégedetten simítottam végig a borítóján. – Addig is, mint megbízott értékbecslő, hivatalosan rögzítem a piaci értékcsökkenést a jelentésemben. A hivatalos másolatot megkapja a tulajdonos.
Megfordultam, és a folyosó felé vettem az irányt.
Allison nem követett. Csak állt ott a konyhámban, a köntösömbe burkolózva, a saját összeomlásának a közepén. Amikor elmentem mellette, és felvettem a túratáskám a vállamra, még hallottam, ahogy a telefonjáért nyúl, a ujjai remegve tárcsázzák Viktor számát.
Amikor kiléptem a bejárati ajtón, és kulcsra zártam magam mögött – *az én kulcsommal*, amit eddig is birtokoltam –, a fenséges, hideg téli levegő megcsapta az arcomat. A hó még mindig esett, de a pelyhek most már nem tűntek nehéznek.
Nem mentem vissza a szállodába. Nem vártam meg a holnapi átszállt járatot. Hívtam egy taxit, és elhajtottam az irodámba, oda, ahol a beszerzési szerződések, a jogi sablonok és a tárgyalási iratok vártak.
Három óra telt el.
A telefonom az íróasztalon rezgett meg először. Viktor hívott. Kinyomtam.
Másodszor is hívott. Kinyomtam.
A harmadik alkalommal egy SMS érkezett tőle: *„Hol a fenében vagy? Allison azt mondja, valami hülye csomópontról beszéltél az értékbecslés során. Hívj fel azonnal!”*
Nem válaszoltam az üzenetre. Ehelyett kinyitottam a laptopomat, beléptem a közös folyószámlánk fiókjába – ahová a banki hozzáférésem jogilag mindvégig megmaradt, csak eddig sosem éltem vele, mert Viktor elhitette velem, hogy „az ő fizetése az övé, az enyém pedig a háztartásé” –, és áttekintettem az elmúlt hat hónap tranzakcióit.






