– Lehet, hogy anélkül, hogy tudná – mondta Viktor. – Konstantin ügyesen hiteti el az emberekkel, hogy a terve az ő ötletük volt.
Alina megfordult. – Mit tegyünk?
Viktor válasza habozás nélkül érkezett.
– Engedjétek be őket.
Natalia ujjai rászorultak a csészéjére, de Alina még azelőtt megértette a különbséget, hogy az apja elmagyarázta volna.
– A belépés nem ugyanaz, mint a maradásra való jogosultság – mondta. – Hívd Antont. Legyen itt pénteken. Ne figyelmeztesd Konstantint. Ne vitatkozz Zinaidával. Éljetek normálisan.
Péntek délutánra Anton Kravtsov Alina konyhaasztalánál ült egy vastag jogi mappával, amely pontosan az asztal széléhez igazodott. Viktor és Natalia mellette vártak. Mitya és Sonya biztonságban egy szomszédnál voltak.
Fél hatkor egy költöztető teherautó gurult be az udvarra.
Nem autó. Nem egy éjszakai táska.
Egy teherautó.
Dobozok, kockás tárolózsákok, bőröndök, gyerekbútorok és egy összehajtott járóka voltak felpakolva egy kék ponyva alá. Zinaida lelépett egy élénk virágos ruhában és annak a nőnek az arckifejezésével, aki olyan ingatlanra érkezik, amelyet már magáénak mondhat.
Oksana követte öt fáradt gyerekkel.
Zinaida engedély nélkül megölelte Alinát, elment mellette, és azonnal szemlélni kezdte a szobákat.
– Ez a nagy nekem lesz jó – mondta. – Oksanának kell a másik hálószoba. A gyerekeid aludhatnak veled. Kicsik még.
Alina becsukta a bejárati ajtót.
– Nem.
Zinaida lassan megfordult. – Kérlek?
– Mindenki a nappaliba.
Egy hároméves kisfiú megdermedt a kezében lévő bekeretezett fényképpel. Oksana kivette tőle. Senki sem beszélt, amíg Alinát követték a folyosón.
Aztán Zinaida meglátta Viktort.
A magabiztossága megremegett.
Aztán meglátta Antont, a vastag mappát és az asztalon várakozó két pohár vizet.
– Mi ez? – követelte. – Miért van itt egy ügyvéd? Család vagyunk.
– Volt család – mondta csendesen Viktor.
Anton felállt, begombolta a kabátját, és kinyitotta a mappát.
– Ennek a háznak a tulajdonjoga kizárólag Alina Vershin nevén van – mondta. – A válás után vásárolták. Konstantin Ryazskynak nincs tulajdonrésze, nincs lakhatási joga, és nincs felhatalmazása arra, hogy bárkit ide hívjon.
Zinaida egyszer elnevette magát, de a hang a közepén elszakadt.
– Felhívtam. Soha nem mondott nemet.
Alina a szemébe nézett.
– Letette a telefont, mielőtt válaszolhattam volna.
Anton áttolta az asztalon a hitelesített tulajdoni lapot, és egy második dokumentumot helyezett mellé.
– Akkor tegyük egyértelművé a választ – mondta. – Alina soha nem hívott meg titeket.
A szoba megváltozott.
A konyhában hirtelen olyan dermesztő csend lett, hogy még a falióra ketyegése is élesnek és bántónak tűnt. Zinaida arca, amely az imént még a birtoklási vágytól és a diadalittas magabiztosságtól ragyogott, most hirtelen elveszítette a színét. A szája kinyílt, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Olyan volt, mint egy bábú, akinek a hirtelen elvágták a zsinórját.
– Ez… ez egy tréfa – nyögte ki végül, és a hangja már messze nem volt olyan erős, mint amikor az előbb bejelentette a beköltözésüket. A tekintete vadul ugrált Anton, a hivatalos papírok, majd az apám, Viktor között. – Konstantin azt mondta… Azt mondta, hogy ez a ház a családé! Azt mondta, hogy Alina csak bérli, és jogunk van itt lenni! Konstantin sosem hazudik nekünk!
Oksana, a volt sógornőm, eddig szótlanul állt a gyerekei gyűrűjében, de most hirtelen előrelépett. A szemeiben a fáradtság helyett a pánik és a düh csillant meg.
– Anyu, mit mond? – kérdezte Oksana rekedt hangon, és a hatéves kislánya vállára tette a kezét. – Miért mondják, hogy nem maradhatunk? A lakásunkat… eladtuk. Konstantin azt mondta, hogy itt kezdünk új életet! Azt mondta, hogy ez a ház biztonságos!
Natalia – az édesanyám –, aki eddig némán ült az asztalnál, most lassan felállt. A mozdulatai nyugodtak voltak, de a tekintetében ott égett az a harmincévnyi tapasztalat, amit egy volt nyomozó feleségeként gyűjtött össze. Nem kiabált. Nem volt benne gúny. Csak az a fajta könyörtelen, hűvös valóság, amit Oksana és Zinaida nem tudott többé elkerülni.
– Konstantin hazudott nektek, Oksana – mondta anyám halkan, de a szhangja tisztán betöltötte a helyiséget. – Úgy látszik, ez a családi vonás nálatok. Konstantin nehéz helyzetben van. Ingatlan-csalási ügybe keveredett, és a hatóságok a sarkában vannak. Úgy akarta eltitkolni a vagyonelementeket, és úgy akart nyomást gyakorolni Alinára a gyerektartási ügyben, hogy titeket használ pajzsként. Ti nem egy új életet kezdeni jöttetek ide. Ti voltatok a túszok a saját fiának a játszmájában.
A gyerekek közül kettő sírni kezdett. A legkisebb, a hároméves fiúcska, akinek a kezéből az előbb vették ki a bekeretezett képet, most Oksana ruhájába kapaszkodott, és hangosan zokogott. Oksana arca teljesen elsápadt. Ránézett Zinaidára, majd Alinára, és a felismerés, hogy a saját testvére rántotta őket ebbe a csapdába, teljesen összetörte.
– Anyu… azt mondta, minden rendben van… – suttogta Oksana, és a könnyek utat törtek maguknak az arcán.
Zinaida azonban nem akarta feladni. A gőg, amit egész életében pajzsként viselt, nem engedte meg neki, hogy beismerje a vereséget. Hirtelen Alinára mutatott egy remegő ujjal, és a hangja éles, visító sikolyba csapott át.






