A költözők elmentek. A teherautó vörös féklámpái eltűntek a kanyarban, magukkal vive a Morrison család nevet, a felesleges bútorokat, a felesleges feszültséget és a csendet, ami végre nem a magányt, hanem a szabadságot jelentette.
Kimentem a bejárati ajtón a sötét, csillagos éjszakába. A munkások már felszerelték az új postaládát.
A fém hűvös volt az ujjaim alatt. Lassan végigsimítottam a dombornyomott betűket a kis fekete táblán, amit a zseblámpa fénye világított meg:
*ELIZABETH A. WALSH*
Semmi Morrison. Semmi családi otthoni pohárköszöntő. Csak én, a tornác, a hinta, amin Tommyval szoktunk olvasni, ha majd újra átjön, és a nyitott ajtó, amin keresztül többé senki sem léphet be anélkül, hogy megkérdezné: „Szabad-e?”
Leültem a tornác szélére, vettem egy mély levegőt a hűvös, tiszta őszi levegőből, és elmosolyodtam. A ház megint az enyém volt. És én végre otthon voltam.






