A limuzin ajtaja csendesen csukódott be mögöttem, de a bőrülések hűvös tapintása sem tudta lehűteni azt a forró, lüktető dühöt, amely a gyomromban égett. A narancslé ragacsos cseppjei még mindig a hajamba száradtak, a piros ruha anyaga átnedvesedve tapadt a bőrömre, de a könnyek – azok már elfogytak. A gyengeség pillanata elszállt, átadva a helyét valami sokkal sötétebbnek, hidegebbnek és megállíthatatlanabbnak.
A sofőr, Marcus, akit évek óta ismertem, és aki vakon bízott bennem, hátra pillantott a visszapillantó tükörben. Látva a tőlem csöpögő levet és a szétmaszatolódott sminket, egyetlen szó nélkül lenyomta a központi zárat, lehúzta a válaszfalat, és halkan, mély tisztelettel kérdezte:
– Hazavisszük a főhadiszállásra, Arya elnök asszony?
– Nem, Marcus – feleltem a hangon, amelyben nem volt felesleges remegés, csak acélos nyugalom. – A főirodába megyünk. Az éjszaka nem ér véget a Harrison család számára. Most kezdődik igazán.
A Harrison-kúria márványlépcsője hamar eltűnt a mögöttünk tornyosuló chicagói éjszakában, de a lelkemben égett a kép: Giana gúnyos arcai, Benjamin gyáva, néma cinkessége és Natasza diadalmas mosolya. Azt hitték, hogy egy senki vagyok. Egy szegény, naiv lány, akit olcsón lehet kezelni, akit meg lehet alázni, és akit egy pohár narancslével ki lehet söpörni az életükből.
Nem tudták, hogy a Thompson & Sterling Global – a világ egyik legbefolyásosabb magántőke-alapja és technológiai óriása – nem egy külső partner, hanem az én nevem alatt futó birodalom. Benjamin a Harrison Enterprises-szal büszkélkedett, amely alig volt más, mint egy közepes méretű, eladósodott építőipari vállalkozás, amelynek a fennmaradása éppen a mi banki hiteleinktől és befektetéseinktől függött. Ők voltak azok, akik hónapokon át kuncsorogtak a cégem támogatásáért, miközben Benjamin azzal hencegett a társaságban, hogy ő irányítja a piacot. Milyen vak volt. Milyen mérhetetlenül arrogáns.
Amikor megérkeztünk a belvárosi üvegfelhőkarcolóhoz, a portások szinte meghajoltak. A lift magasan repített fel a hetvenedik emeletre, a panorámás irodámba, ahol a város fénye úgy terült el alattam, mint egy sakkbábu-készlet, amelyet hamarosan kedvemre átrendezhetek.
– Hívd össze az igazgatótanácsot és Victor Chen főtanácsost! – utasítottam Marcust, miközben beléptem a tágas irodába. – Sürgős éjszakai ülést tartunk. Készítsék elő a Harrison Enterprises összes hitelmegállapodását, az értékpapír-fedezeteket és a folyamatban lévő ingatlanfejlesztési szerződések auditálását.
Alig telt el negyed óra, és a legfelső emeleti tárgyalóban már ott ült a cég legfelsőbb vezetése. Victor Chen, a negyvenes éveiben járó, éles eszű és mindig kifogástalanul öltözött jogász döbbenten nézett rám a ruhám és a hajam állapota miatt, de tapasztalt szakemberként azonnal érezte, hogy itt nem holmi magánéleti drámáról, hanem háborúról van szó.
– Arya… mi történt? – kérdezte óvatosan Victor, miközben letette a mappáját az asztalra.
– A Harrison család benyújtotta a válókeresetet, Victor – feleltem hideg mosollyal, miközben leültem a fekete bőr fotelba, és végre átvetettem a lábamat a másikon. – Csak éppen elfelejtették, hogy a válás előtt még el kell számolniuk a tartozásaikkal. Mutasd meg nekem, hol tartanak most a projektek.
Victor pillanatok alatt kinyitotta a laptopját, a kivetítőn pedig megjelenetek a számok.
– A Harrison Enterprises éppen most készül rá, hogy beindítsa a chicagói északi negyed új luxuskomplexumát. A projekt teljes költségvetése negyvenmillió dollár. Ebből harmincmilliót a mi alapunk finanszíroz, de a szerződésben van egy záradék: ha a cég likviditása a kritikus szint alá esik, vagy ha a vezérigazgató – azaz Benjamin Harrison – súlyos etikai vagy jogi vétséget követ el, amely veszélyezteti a befektetés hírnevét, a teljes hitel azonnal lejárttá tehető, és a fedezetként felajánlott ingatlanok átszállnak a tulajdonunkra.
Felnevettem. Nem volt ebben öröm; ez a kacaj inkább a vihar előtti csend volt.
– Hány óra múlva jár le a határidő a negyedéves pénzügyi jelentés benyújtására?
– Holnap reggel kilenc órakor, elnök asszony – felelte Victor, a szeme szikrázott a megértéstől. – Ha addig nem igazolják a saját tőke meglétét, a bankok azonnal zárolják a számláikat. És jelenleg… nos, a számláik teljesen üresek, mert az összes szabad tőkéjüket egy spekulatív ingatlanvásárlásba ölték, amit Natasza családja irányít.
– Nagyon jó – bólintottam. – Akkor holnap reggel kilenc óra egy perckor nemcsak a hitelt mondjuk fel, hanem benyújtjuk a csalást gyanúsító feljelentést is a fekete könyvelésük miatt. Mert ne felejtsük el, Giana asszony és Gregory évek óta kreatívan kezeli az adókat. Van rá bizonyítékunk?
Victor előhúzott egy másik dossziét.
– Múlt héten kaptuk meg a független könyvvizsgálók jelentését. Csak arra vártunk, hogy… nos, hogy ön zöld utat adjon. Nem akartuk elrontani a házasságát, amíg ön úgy gondolta, hogy van benne érték.
– A házasság tegnap este hivatalosan is halott volt – mondtam halkan. – Most pedig temessük el az egész családi birodalmukat.
—
Másnap reggel, pontosan fél tízkor a Harrison Enterprises luxus kivitelezésű székházának recepcióján álltam. Már nem a nedves, narancslével átitatott piros ruhát viseltem. Egy sötétkék, szabott Armani kosztümöt, magas sarkút és napszemüveget viseltem, amely elrejtette a szemem körüli fáradtságot, de nem a magabiztosságomat. Két biztonsági őr kísért, akik ezúttal nem kidobtak valakit, hanem az én utat egyengették.






