A cédrusmóló nedves deszkáin túlról beszűrődő morajlás – a távoli vonósnégyes feszült hangolása, a vendégek elegáns selyemruháinak suhogása a füvön – egyetlen szempillantás alatt elnémult, mintha egy láthatatlan karmester intett volna pálcájával a levegőben. Victor Aldridge kapitány ott térdelt a vizes, hideg fán, a gondosan szabott selyemblezere elázott a pocsolyától, de ezúttal a milliomos pátriárkát ez érdekelte a legkevésbé a világon.
A reszkető, véres ujjú Noah még mindig szorosan ölelte a nehéz, sárgaréz tájolót, miközben a kapitány hatalmas, meggyötört keze lassan ráborult a kisfiú apró kezére. Victor arca, amelyen a mély barázdák és a tengerészévek kemény vonamai eddig az olthatatlan fegyelem és szigor bélyegét viselték, most megremegett. A szemeiben nem holmi meglepetés tükröződött, hanem valami sokkal mélyebb, elementárisabb felismerés – mintha egy kísértetet látott volna fényes nappal megelevenedni.
– Hogy… honnan van ez neked, fiam? – kérdezte a kapitány, és a hangja, amelytől eddig egész üzleti birodalmak és családi klánok remegtek, most úgy zörgött, mint a papírlap a szélben. A tekintete a tájoló törött üvegéről lecsúszott a tok végén lógó, eltorzult, félbeharapott láncra, majd onnan a lánc végén meghúzódó, három ferde kék öltéssel rögzített kis szövetfoszlányra.
Noah hirtelen behúzta a fejét, félve a haragtól, de én azonnal előrébb csúsztam a deszkákon, magam mögött hagyva a hasfelmetszésem lángoló, pokoli fájdalmát.
– Kérem… kapitány úr… – ziháltam, miközben a véres ujjaimat a koszorúslány-ruhám elázott anyagába fúrtam. – Az… az az öregapámé volt. Samuel Bellé. A fiam kapta tőle ajándékba, mielőtt… mielőtt elment.
Victor kapitány feje lassan felmordult irányamba. A tekintete, amikor ránk esett, olyan nehéz volt, mint a leadlózott horgony.
– Samuel Bell? – ismételte meg a nevet, és az ajkai között a szó szinte imádságként csengett. – Azt… azt mondtad, Samuel Bell? A parti őrség egykori mesterlövésze és hajóács, aki harminc évvel ezelőtt a Cape Hatteras-i tűzvészben kiemelte a lángok közül az embereket?
A döbbenet hulláma söprt végig rajtam. – Maga… maga ismerte a nagyapámat?
A kapitány nem válaszolt azonnal. Megfordult, és a nehéz mahagóni botjára támaszkodva, nehézkesen, de határozottan felállt a vizes deszkákról. Az arca sötétvörössé vált a felgyülemlett dühtől. Ahogy a magas, impozáns alakja elfordult a kisfiamtól, a szemei hirtelen rávetültek a mögötte állókra – Wesleyre, Robertára, és a megsemmisült, dühös arcú Kelsey-re.
A menyasszony még mindig ott állt a megemelt szoknyájával, az arcán a gőgös, elkényeztetett felháborodás álarcával, bár a lábai már enyhén remegtek Victor kapitány hirtelen közbelépése miatt.
– Nagyapa! – nyögte ki Wesley, és kétségbeesetten előrelépett, a kezét a mellkasára szorítva, mintha egy szívrohamot akarna elkerülni. – Hál istennek, hogy itt vagy! Nézd, ez a… ez a nő és a gyereke teljesen megzavarták a ceremóniát! A fiú beletaposott a sárba, rángatta Kelsey uszályát, és most meg ez a cirkusz… De ne aggódj, már intézkedtünk, eltávolítjuk őket, hogy végre elkezdhessük a szertartást, és… és átvehesd a… a csekket, amit…
– Fogd be a pofád, Wesley! – üvöltötte Victor kapitány.
A hang úgy csapódott be a mólón, mint egy ágyúlövés. A közelben álló vendégek közül néhányan felkapták a fejüket, de a kapitány tekintélye miatt senki sem mert megszólalni. Wesley arca hirtelen olyan fehéret öltött, mint a hó; a száját tátogva nyitotta-csukta, mint a partra vetett hal.
Victor kapitány lassan, méltóságteljes léptekkel Kelsey elé lépett. A fiatal lány hátratántorodott egy lépést, a sarkai megcsúsztak a cédrusfán.
– Szóval te vagy az – mondta a kapitány, és a hangja olyan fagyos volt, mint az északi tenger. – Kelsey. A menyasszony, akinek a legfőbb gondja az volt, hogy a drága francia csipkéjét ne érje egyetlen csepp víz sem egy hétéves kisfiú életének kárára. Te voltál az, aki meg akarta semmisíteni ezt a tárgyat? – mutatott a kapitány a Noah kezében lévő tájolóra.
Kelsey arca eltorzult, a tehetetlen düh és a hisztéria keveréke futott át a vonásain.
– Mégis mi a fene ez az egész?! – sikoltotta, teljesen elfelejtve a protokollokat és a gazdag rokonok jelenlétét. – Egy ócska, büdös rozsdahalmaz! Egy nyomorult, szegény vénember szemetéből maradt vacak, amit a rokonaink eladtak a bolhapiacon háromszáz dollárért! Miért csinálsz ekkora ügyet ebből, Nagypapa?! Az az enyém! Én fizettem belőle a manikűrömet!
A mólón beállt csend mélyebb volt a sírnál. Roberta, az anyánk, hirtelen levegő után kapkodott, a kezét a torkára szorítva. A titok, amit pénzért és kétségbeesésért árultak el, most ott lógott a levegőben, mint egy kivégzésre váró kötél.
Victor kapitány szája széle megrándult. Egy olyan mosoly futott át az arcán, amitől a vér is megfagyott az ereimben – egy ragadozó mosolya, aki végre sarokba szorította a prédáját.
– Bolhapiac? Szemét? – ismezte meg a kapitány, és a hangja baljóslatúvá mélyült. – Ostoba, vak teremtés. Fogalmad sincs, mit dobtál ki, vagy mit akartál a tó fenekére küldeni, ugye?
Wesley idegesen közbeszólt, a hangja elvékonyodott: – Nagypapa… kérem… ez csak egy régi hajós játék… a családnak semmi köze…






