Célestine pezsgőt öntött a fiatalabb nővére, Amabel szobalánya-egyenruhájára, felemelte az arcát, és azzal fenyegette meg, hogy soha többé nem lát senkit, hacsak nem mosolyog a vendégekre.

A kezem megállt a széken.
Egy pillanatra a bálterem minden zaja eltűnt.
Aztán minden egyszerre visszatért.
Légzés.
Szövet mozgása.
Valaki túl óvatosan teszi le a poharát.
Célestine sarkai fél lépést hátrálnak.
Amabelre néztem.
Nem Célestine-re.
Nem a vendégekre.
Rá.
« Hány hetes? »
« Hathetes. »
Hathetes.
Automatikusan visszaszámoltam.
És visszaemlékeztem egy téli éjszakára, hét hónappal azelőtt, hogy Célestine és én eljegyeztük egymást.
Egy vihar.
Egy törölt vonat.
Amabel dokumentumokat hozott a vidéki házba, mert a nővére rossz időben nem volt hajlandó utazni.
Bor.
Beszélgetés.
Egy bánat, amelyet egyikünk sem tervezett megosztani.
Egyetlen éjszaka.
Semmi ígéret.
Azután került engem.
Azt hittem, csupán feszélyezettség.
Aztán Célestine és én komolyra fordítottuk.
Amabel nem mond semmit.
Lehalkítottam a hangom.
« Tudtad? »
„Igen.”
„Mióta?”
« A születése előtt óta. »
Megfeszült az állkapcsom.
« Miért nem mondtad el nekem? »
A nővérére nézett.
Ez túl sokat elárult.
Célestine kifakadt:
« Mindent tönkretett volna. »
Lassan megfordultam.
« Hol van? »
Nincs válasz.
« Célestine. »
« Biztonságban van. »
Nem megfelelő szó.
Kivel van biztonságban?
Hol van biztonságban?
Mitől védve?
Amabel megszorította a köténye nedves szélét.
«Három nappal ezelőtt vitte el.»
A testem megdermedt.
„Hogyan?”
« Azt mondta nekem, hogy beteg. Hogy ismer egy orvost, aki segíthet rajta. »
Célestine egyszer felnevetett.
« Szüntelenül sírt. »
« Hathetes volt. »
Közelebb léptem.
« Hol van a fiam? »
A mosolya újra megjelent.
Vékonyan.
Dacosan.
« Úgy érti, az ő fia. »
Láttam, ahogy Amabel összerezzen.
Célestine ezután hozzátette:
« Azt sem tudja, hogy igazat mond-e. »
Érdekes.
Nem tagadás.
Elterelés.
Ránéztem.
« Már tudtad. »
Csend.
Az eljegyzési ünnepség épp most ért véget.
Nem azért, mert Amabel fiat szült nekem.
Hanem mert Célestine elvitte őt, és még mindig azt hitte, joga van eldönteni, megtudom-e valaha.
Kiüríttettem a báltermet.
Semmi bejelentés.
Semmi hangos elküldés.
Az emberek megértették.
Amabel maradt.
Célestine maradt, mert megkértem rá.
A biztonsági főnököm, Rafe, az ajtóknál állt.
Feltettem egy kérdést Amabelnek.
„Név.”
A tekintete először lágyult el.
„Julian.”
A fiamnak volt neve.
Hathetes volt, és én azt sem tudtam, hogy létezik.
« Hol látta őt utoljára? »
A lakása a keleti személyzeti szállás felett volt.
Célestine egy Marjorie Bell nevű magánápolónő kíséretében érkezett.
Julian légzése rendellenesnek tűnt.
Amabel bepánikolt.
Bízott a nővérében.
Elvitték őt.
Aztán senki sem tért vissza.
Valahányszor Amabel feltette a kérdést, Célestine azzal fenyegetőzött, hogy megvonja tőle a munkáját.
Aztán a szállását.
És végül:
Viselkedj jól az eljegyzés alatt, különben soha többé nem látod őt.
Célestine-re néztem.
« Arra használta az estélyemet, hogy irányítsa őt. »
« Hisztérikus volt. »
„Nem.”
A hangom halkan maradt.
« Egy anya volt, aki azt kérdezte, hová lett az újszülöttje. »
Célestine összefonta a karját.
« Fogalmad sincs, milyen ő valójában. »
Amabel lehunyta a szemét.
És tessék.
Idősebb nővér.
Fiatalabb lánytestvér.
Egy egész privát történet, amelyet puszta családi feszültségnek hittem.
« Milyen ő? »
Célestine azonnal válaszolt.
«Impulzív. Gyenge. Függő.»
Amabel lesütötte a szemét.
Túl begyakorolt.
Ezek nem megfigyelések voltak.
Címkék.
Elég gyakran ismételgetve ahhoz, hogy családi igazsággá váljanak.
Aztán Rafe visszatért valamivel.
Marjorie Bell ápolónő nem szerepelt egyetlen bejegyzett háztartási személyzeti nyilvántartásban sem.
Kitalált név.
Célestine arca megváltozott.
Helyes.
« Ki volt ő? »
Nincs válasz.
Rafe hozzátette:
« A kisbaba elszállítására használt autó a Bellamy Holdings tulajdonában van. »
Célestine családjáé.
Nem a Wycliffe-eké.
Ránéztem.
« Apád? »
Nem mondott semmit.
Ez volt az, ami Amabelt minden másnál jobban megijesztette.
Észrevettem.
« Apád tud róla? »
Amabel suttogta:
« Azt mondta nekem, jobb, ha elfelejtem a babát. »
A szoba hideggé vált.
Célestine apja előbb ismerte Juliant, mint én.
Arthur Bellamy három hónapja szólított úgy: „fiam”.
Meleg kézfogások.
Drága vacsorák.
Bizalmas viccek az unokákról.
Úgy tűnik, eggyel már találkozott is.