A kulcs hűvös fémmel csillogott a fa konyhapult fehér felületén. A konyhában a hűtő zúgásán kívül semmi más nem hallatszott; ez a hang most mégis olyan éles volt, mint egy riasztó szirénája. Max a levegőbe emelt kézzel dermedt meg, a tekintete a kulcson tapadt, mintha valami mérges kígyó tekeredett volna oda.
– Anya… – kezdte újra, de a hangja elakadt a torkában, amikor Lydia felemelte a tekintetét.
Az idős asszony szemeiben nem volt harag. Valami sokkal rosszabb ült ott: a teljes, fagyos kiábrándultság. Az a fajta tekintet, amely nem büntetni akar, hanem végérvényesen kihúzni valakit az életéből.
– Hallgass el, Max – mondta Lydia, és a hangja, bár halkabb volt a szokásosnál, olyan parancsoló erővel bírt, hogy a fia ösztönösen hátraléptetett egy lépést.
Lydia lassan leült a konyhaasztal melletti székre. A mozdulatai óvatosak voltak – a friss műtéti heg még ott húzódott a mellkasán, és minden egyes lélegzetvétel küzdelembe telt számára, de az akaratereje erősebb volt a fizikai fájdalmánál. Megigazította a szürke kabátját, majd a borítékra mutatott, amit a gyógyszerek mellé tett.
– Mi ez? – kérdezte Max, miközben a torkát köszörülte, próbálva visszanyerni a méltóságát. – Mi van abban a borítékban, Anya?
– Nézd meg – felelte ridegen Lydia. – Te akartad ezt a jövőt, nem igaz? Akkor nézd meg, mit takar a valóságban.
Max tétován odalépett, és felvette a vastag, pecsétes borítékot. Az ujjai remegtek, ahogy feltépte a papírt. Ahogy kihúzta a hivatalos iratokat, a szeme sarka rándult egyet. Az első oldal tetején egy banki logó állt, alatta pedig egy olyan összeg szerepelt, amitől Max arca hirtelen teljesen kifejezéstelenné vált.
– Ez… ez mi? – suttogta, a papírok megremegtek a kezében. – Jelzálog? Miért van jelzálog a lakásodon?
– Nem a lakásomon, Max. A te nevedre írt kis stúdión, amit két éve vettem neked, hogy legyen egy saját helyed, ha dolgozni kezdesz – mondta Lydia, és a hangja acélkeménységgel csengett. – De te sosem dolgoztál ott. Sőt, amikor tavaly, a műtétem után ott maradtál, hogy „vigyázz rám”, amíg én a kórházban feküdtem… nem a gyógyulásomat figyelted. A hitelkeretet figyelted.
Max a fejét rázta, a szemei vadul cikáztak a sorok között. – Nem… ez nem lehet igaz. Azt mondtad, a tiéd a lakás! Azt mondtad, biztonságban van!
– Biztonságban volt, amíg oda nem adtam neked a kulcsokat – vágott közbe Lydia. – Amikor elmentem a műtétre, azt hittem, a fiam azért jön, hogy mellettem legyen. De te csak egy bábút kerestél a játékodhoz. Zhannával találkoztál a hátam mögött, nem igaz? Azon a luxusüdülőhelyen, ahová az én pénzemen utaztál el, miközben azt hazudtad nekem, hogy konferencián vagy.
A konyhában a feszültség szinte tapinthatóvá vált. Max szája kinyílt, de nem jött ki rajta hang. Olyan volt, mint egy hal a szárazföldön; a szemei kiugradtak a helyükről, miközben a papírok lassan kicsúsztak az ujjai közül, és a földre hullottak.
– Anya… én… én csak kölcsönkértem… vissza akartam fizetni… – dadogta, és a hangja elkeseredett könyörgéssé vált. – Zhanna mondta, hogy ez csak egy kis befektetés, hogy…
– Zhanna egy ragadozó, Max. De a legnagyobb probléma nem ő. Hanem te magad – mondta Lydia, és végre felém fordította a tekintetét. Az ő szemeiben most nem volt hidegség; valami fojtogató bűntudat csillant meg bennük. – Vera… sajnálom. Annyira sajnálom.
Megráztam a fejem. Nem akartam a sajnálatát. Egész életemben hozzászoktam ahhoz, hogy a szeretetért vagy a figyelmért meg kell küzdeni, de most nem volt energiám a drámákra.
– Nem kell sajnálnia, Lydia – mondtam halkan. – Nem az ön hibája, hogy milyen felnóttet nevelt.
Lydia fájdalmasan felsóhajtott, majd Maxre nézett, aki most már a földön heverő papírokat bámulta, mintha azok mérgezett kígyók lennének.
– A stúdiót ma reggel elárverezési figyelmeztetés kapta, Max – mondta az asszony, és a hangja most már könyörtelen volt. – A bank felszólított. Mivel te vetted fel a hitelt a nevemben – mert valahogy sikerült meghamisítanod az aláírásomat, miközben a kórteremben feküdtem –, a lakás elment. Nincs többé hol laknod. Nincs többé Zhanna pénze sem, ha nincs mögötted fedezet. Amikor rátaláltam erre a levélre tegnap este, jöttem, hogy megkeresselek. De te már a repülőn ültél.
Max hirtelen felkapta a fejét. A pánik átadta a helyét a dühnek. – Te tönkretettél! – üvöltötte, és felpattant a székéről. – Hogy tehetted ezt velem? A saját fiad vagyok! Ahelyett, hogy segítettél volna nekem egy új életet kezdeni Zhannával, te a bank oldalára állsz?!
Lydia meg sem mozdult. Csak nézte a fiát, és abban a pillanatban láttam, hogy a szívműtét hege nemcsak a mellkasán hagyott nyomot, hanem a lelkén is.
– A saját fiad vagyok! – ismételte meg Max, és a hangja elcsuklott a tehetetlen dühtől. – Mi lesz velem most? Hova menjek?
– Menj Zhannához – mondtam csendesen. – Ő gazdag. Ő segít találni valami jobbat. Ugye ezt mondtad?






