Olyan tökéletes csend telepedett a privát étkezőteremre, hogy még a felettünk függő rézcsillár halk zúgását is tisztán hallottam.
– Február tizennyolcadika – ismételtem meg. A hangom nem remegett meg. Nem csuklott el. Négy teljes napot töltöttem azzal, hogy a gardróbunk sötétjében apám régi flanelingébe zokogtam; nem maradt egyetlen könnycseppem sem erre a teremre. – Emlékszel még február tizennyolcadikára, Marcus?
– Nina, fejezd ezt be! – sziszegte Marcus. Előrevetette magát, bütykei a damasztabroszba csapódtak. – Teljesen elment az eszed. Behurcolsz ide egy vadidegent, hogy jelenetet rendezz a tizenegyedik évfordulónkon? Anyám előtt? Az üzlettársaim szeme láttára?
– A te kedves barátodnak, Biancának nem idegen – jegyezte meg Jonah Hale higgadtan.
Jonah mellettem állt: magas, széles vállú férfi sötét szövetkabátban, amely még mindig árasztotta a novemberi szél hidegét. Marcustól eltérően – akinek a pánikja rángatózó szemekben és vöröslő arcban mutatkozott meg – Jonah ijesztően mozdulatlan maradt. Igazságügyi kárfelmérőként dolgozott – olyan ember volt, aki egész életében az alapozások repedéseit vizsgálta, még mielőtt az épületek összeomlottak volna.
És most épp azt nézte végig, ahogy a felesége omlik össze.
– Jonah, kérlek – suttogta Bianca, a hangja elcsuklott, ahogy végre levegőhöz jutott. – Menjünk haza. Beszéljük meg ezt négyszemközt.
– Haza? – Jonah szürke szemeivel ránézett. – Melyik otthonunkba, Bianca? A Cherry Creek-i házba, amit én fizettem ki, vagy a St. Regis tetőtéri lakosztályába, amit Marcus foglalt le a Porter Consulting céges számlájára?
Döbbent sóhaj futott végig a termen. Marcus unokatestvérének a kezéből kicsúszott az ezüstvilla. Olyan hanggal csapódott a porcelántányérnak, mint egy pisztolylövés.
– Ez hazugság! – vicsorogta Marcus, miközben tekintete kétségbeesetten cikázott Arthur Vance, a cége fő befektetője felé. – Arthur, ne hallgass erre a szemétre! Nina teljesen kifordult magából, mióta az apja elment. Paranoiás. Olyan dolgokat lát bele a történtekbe, amik nem léteznek.
– Apám aznap este kilenc óra negyvenkét perckor halt meg, Marcus – mondtam, közelebb lépve az asztalfőhöz. Minden tekintet engem követett. – A Denver Hospice Care kétszáztizennégyes szobájában ültem. A tüdeje tele volt folyadékkal. A keze jéghideggé vált a kezemben. Negyvenhétszer hívtalak.
– Mondtam neked, hogy Vailben voltam! – védekezett Marcus, a hangja arra a vékony, sértett regiszterre váltott, amit mindig akkor használt, ha hazugságon kaptam. – A hóvihar tönkretette a mobilhálózatot! Be voltam zárva egy tárgyalóba a regionális igazgatókkal!
Jonah a belső zsebébe nyúlt, és elővett egy második dokumentumot. Széthajtotta, és közvetlenül Marcus desszertkanala mellé simította az asztalra.
– Ez a St. Regis Aspen szálloda parkolási nyilvántartása – mondta Jonah, hátborzongatóan hétköznapi hangnemben. – Marcus Porter fekete Porsche Cayenne-jét február tizennyolcadikán délután három óra tizenöt perckor regisztrálták be. Február tizenkilencedikén délelőtt tizenegy harminckor jelentkezett ki. Szobaszerviz-rendelés este kilenc óra harminckor – tizenkét perccel azelőtt, hogy David Taylor kilehelte volna a lelkét: két ribeye steak, egy üveg Opus One bor és csokoládéba mártott eper.
Jonah lenézett a feleségére.
– Te allergiás vagy az eperre, Bianca. De Marcus mindig is imádta, ugye?
Bianca mindkét kezével eltakarta a száját, és zokogásban tört ki.
Evelyn olyan erővel csapta le a pezsgőspoharát, hogy a szára kettétört, gyöngyöző bort freccsentve a fehér abroszra.
– Elég legyen! Nina, azonnal vidd ki innen ezt az őrültet! Hogy mered nyilvánosan megalázni a fiamat? Ha Marcus hibázott is, az a ti magánügyetek, és a négy fal közé tartozik, nem egy vacsoraasztalhoz való látványosság!
Ránéztem az anyósomra. Tizenegy éven át sütöttem neki az ünnepekre, nyeltem le a szerény származásomra tett megjegyzéseit, és hagytam, hogy ő diktálja a vendéglistáinkat, mert az apám arra tanított, hogy a szeretetért a család képes lenyelni a büszkeségét.
– A fia nem hibázott, Evelyn – feleltem halkan. – Döntést hozott. Úgy döntött, hogy azon az éjszakán, amikor az apám meghalt, egy másik férfi feleségével hál az én örökségemből származó pénzen.
Marcus az asztalt megkerülve felém rontott, kinyújtott kézzel célozva a vállamat.
– Nina, fogd be! Fogd be a szád!
De hozzám sem ért. Jonah az útját állta, és határozott mozdulattal megragadta Marcust a méretre szabott Tom Ford zakójának hajtókájánál fogva. Egyetlen, kimért lökéssel hátratántorította Marcust egy üres székbe, amely fülsiketítő robajjal borult fel vele együtt.
– Ne merj hozzáérni – mondta Jonah, alig felemelve a hangját.
Az étterem vezetője a szervizajtón rontott be a terembe, két biztonsági őrrel a háta mögött.
– Valami baj van?
– Semmi gond – mondtam, miközben a bal kezemhez nyúltam.
A háromkarátos gyémántgyűrű, amit Marcus az előléptetése megünneplésére vásárolt – akkor vette, amikor már rég Biancával hált –, megdöbbentő könnyedséggel csúszott le az ujjamról. Beleejtettem Marcus félig üres vizespoharába. Tompa koccanással merült a mélyre.
– Jó étvágyat a vacsorához – mondtam az egybegyűlteknek. – A számla Marcus nevére szól. De jobban teszik, ha készpénzt kérnek tőle. A hitelkártyáit ugyanis húsz perccel ezelőtt letiltottam.






